Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor I.

sei plakát- és röpirat-szövegek (Tenger és diólevél, 364.) Az irodalomtörténeti jelentőségű esemény izgalmát neki az útvesztés zavarával együtt kellett átélnie. Róla szólva az „útvesztés” élményét annak kétségbeejtő jelentése szerint kell elképzelnünk. Ekkori állapotának közeli tanúja, Orbán Ottó 1979-ben is a költő egész pályájára kihatónak vélte a „történelmi pofon”-t, melyet Csoóri akkor kapott. Olyan hívő és tiszta szándékú fiatalember kapta ezt a pofont — írja Orbán —, „akinek még nem szilárdult meg sem az ízlése, sem az írásmódja, de ahhoz már eléggé költő volt, hogy alakulóban lévő személyisége utolsó porcikájáig összetörjön; hogy ennek következtében neki. nem egyszerűen stílust, hanem — ha képtelenül hangzik is — egy egész költői valóságot kellett váltania. Az országos vonaglás persze megrázott mindent és mindenkit, így mégis keveseket. Csoóri idősebb kortársainak legalább életművük volt vagy kiugró teljesítményeik; valamijük, amire a fuldoklás- rohamok szüneteiben az újrakezdéshez nélkülözhetetlen remény egy foszlányáért, egy csipetnyi önbizalomért oda lehetett pillantani. Csoóri, az imént még sikeres fiatal költő viszont ott állt kifosztva, szakmájában elveszve, vers nélkül, költői módszer nélkül, a tragédiában is tragédia nélkül, tisztesség ne essék szólván, egy szál gatyában.” (Csoóri Sándor és a Nomád napló. Valóság, 1979. 8. 67.).

A testközeli, kézenfekvő példák követését tehát meg sem kísérelte. Hogy nem a „fényes szellők” sodrában lett költő, itt ütközött ki először. Mivel virtuálisan, lélekben sem alkothatta meg azt az új világot, a nép országát, melynek eszményét közvetlen elődei felvállalták, s amelynek létjoga 1948—50 táján evidenciának tetszett, nem is kényszerült annak a világnak törvényeit, emberi értékeit utóbb — a megvalósuló ellenében — mítosszá teremtve felmutatni. Az osztályharc eltorzulásának eseményeibe már az enyhülés fázisában került, az orvoslás ügyvédjeként, így a bűntudat és megigazulás drámáját sem élhette át pálya-alakító intenzitással. S végül a nyelv, a szimbolika kozmikus-titáni mozdulatait sem követhette, mert ezek mögött az előbbi élményekkel összeforrt megrendülés rejlett, s mert alkata, képzelete is természetesebb arányok között s a vers pillanatához közeli élmény-bázisok anyahajóján érezte magát otthon. Bizonyosnak csak az látszott, hogy tehetsége igéző hatalmát valamiként neki is ki kell bontakoztatnia, s 1956—57 történelmi traumáját csak a politikai tisztesség törvényei szerint lehet s kell feloldania.

Második kötete, az Ördögpille (1957) darabjaiban el is kezdődik ez a folyamat, s a bátortalan elmozdulások szerény vívmányaiban készül, készülget az új Csoóri- vers. Ami első nézésre szembeötlik, a politikai szándék lehorgadása, tárgyiasulásanak rejtőzködő, közvetett jellege. Pedig Csoóri politikus természet, s az 1956-os rengés létében rázta meg. Ezt a drámai hangoltságot azonban, a konkrét eseményektől elszakítva, politikailag indifferensnek tetsző közegbe oltja. Sokszor még a téma is eltűnik, vagy annyira beleoldódik a közérzetre, a világ állapotára vonatkozó elvontságokba, hogy feszítőereje is elvesz. Hogy mi vész el ezzel, ott mérhető, ahol később maga építi be, amit korábban kiszűrt. íme a Zavaros délután eredeti és átdolgozott változatának egy részlete:

Ferencvárosban később hét mozdony is sípolt, jézuskás, fehér füstjük mennyekbe vándorolt —

Munkámat félrelökve bolond verseket mondtam, hogy értsem a világot e torz pillanatokban;

Mert érteni nem más, mint embernek lenni mindig, és tudni, hogy a jelek az embert mire intik.. .

Az átdolgozott változatban is megmaradt e részlet két első sora, de aztán, az eredeti didaktikus rejtelmességét így módosította:

diák-halottak haja lengett melléjük társul, lassú köröket írva mégegyszer búcsúzásul.

Számláim félrelökve bolond verseket mondtam, hogy ami megtörténik, ne történjen meg szótlan, soha tanútlanul a tanút irtó korban —

834