Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Kiss Ferenc: Csoóri Sándor I.

Van verse, mely már nem szorult ilyen pontosításra, mert a rejtett szándék bele- itatódik a közegbe. A Falusi délután faluja például „rokkant” és „elnehezült”, fölötte bogárként mászik a Nap, a riadt tyúkok lába „széttört csillag”, a trombitálni igyekvő kakas „leszédül” a dúcról, a kidöfött szemmel futó tehén „szeméből rémület leng, hosszúkás vérszalag”. Aztán az emberek is megjelennek, beiktatódik a faluvégi Krisztus is, s végül egy kószáló gyerek, aki semmit sem ért az egészből, rejtelmes indulattal követ vág a Szenvedőhöz.

A vers tehát hagyományosan fejlik a közvetlen szemlélet anyagából, a tényleges s Juhász Gyula óta ismert falukép elemeiből, csak az indulat tüze, s a véresre stilizált eseménysor jelzi, hogy a formáló ösztön tájon túli szörnyűségekkel tölti fel a képeket. Juhász Ferenc és főleg Nagy László ekkor már a tilalmas mondandók győzelmes műfajává képezték ezt a baljós-tragikus eseményekkel telített táj- verset, de az Ördögpille költője még a keserves világ fölé emelő bizakodás sugarasabb verseivel bástyázza körül morbidnak minősíthető faluképeit. Ám ezek az idill- szomjas, örömre hangolt versek (Pihenés patakparton, Tű, Gólya, Őszi szérűn, Lovas legény a Margit-hídon) tüntetnek is a politikától érintetlen vitális-vegetatív élmény külön-örömével. A szerelem is állandóan csobogó forrással táplálja ezt a hajlamot. Az alkat olyan természeti forrásai, kapcsolatai jutnak így szóhoz, melyek nélkül — kudarcai, vereségei köziben — könnyen üszkösödhetne marcona szárazégéssé a politikai nyugtalanság.

A nyugtalanság ugyanis már csitíthatatlan. Az átalakuló költői világ arcán betegség-tünetek jelennek meg. Magát a költőt a szó szoros értelmében is veszedelmes betegség emészti, de maga körül is nyomorékságra ítélt koldust (Esőt váró koldus), maguk elé motyogó szerencsétleneket (Motyogok) lát; a költőszerep reménytelen megszállottjait (Torz áradat). Apja egykedvű konoksága bálvánnyá merevedve ölt alakot az özönvízbe merülő tájban (Zápor), anyját a védtelenség, árvaság és szenvedés: a veszendőség fénytörésében látja (Anyám fekete rózsa). Töprengő együttérzéssel hajol e sorsok fölé, fájdalmas kérdésekkel, panaszos sorolással avatja dinamikussá az értük perlő verset.

Különben kevés meglepetéssel szolgál, s kísérletei épp a stílus-újulás szempontjából erőtlenek. Azt már sejtetik a gesztusok, hogy a becsvágy tágasabb versvilág: kozmikus kapcsolatok, a jelent s a feneketlen időt egybefogó vers alkotására törekszik. A „világkezdeti perc”, az elemek (tűzvész, vihar) s az égitestek képzet-anyaga ekkor kezd benyomulni Csoóri szimbolikájába. „Istenképű” a vihar, bőgő bikák köszönnek fel az őszi napnak, a Hold a Földnek ír levelet, a -kéz elbújdosi'k. A képek fesztávolsága kétségkívül megnő, az események a csoda felé ágaskodnak („Karó vagy, melyről elrepül a varjú / s végül utána szállsz.”), néhol sikerrel, sőt verset kitöltő szervességgel (Vihar a hegyen), de ezt a világ-bővítő, új kapcsolásmódokat kereső szándékot kevés eredeti lelemény fedezi. Pedig látható, hogy ekkor már József Attila édeni monumentalitására is figyel, s a népköltészettől is tanulja az igézés fogásait (Hóhullásban). Egyelőre kevés sikerrel. Folklorizáló versei keresették, a zeneiséget biztosító ritmus, versmérték szimmetriái gépiesek, az internálás emfatikus leütéseit (Be furcsa, be lágy január...”; „Vesd meg magad...”; „Ö zápor, nyári zápor...”), ezek ismétléseit nem igazolja a vers többi eleme. A Csoóri-vers nagy gesztusai és távolságokat összevonó mozdulatai légritka térben zajlanak.

Az Ördögpille megjelenésekor a költő, már nemcsak tudta, hogy az új versvilág megteremtéséért tett erőfeszítései elégtelenek, kudarcai gyötrelmes gondként emésztik s egyre merészebb kísérletekre sarkallják. Ekkor válik láthatóvá, sőt látványossá az az önsarkantyúzó elégedetlenség, mely következő kötetének utószavában leszámoló és programos formát is ölt.

A kritikát zavarba hozta az ördögpille nyugtalansága. Volt, akit a táj arcára vésett komor és keserű vonások, a csoda felé kifeszülő képek ingereltek: hogy torzít, hogy a realista tükrözés elvét feladva üres misztikába hajlik. (Rákos Sándor: ördögpille. Elet és Irodalom, 1958. márc. 21.). Volt, aki jogosnak vélte az útkeresést, ész835