Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXIV.
lyes vonatkozásokon kívül művészi szemléletére, terveire és szellemi programjára utaltak. Mint Mándy Stefánia is utal Vajda szellemi érintettségeire, így ír: „De a Vajdára jellemző csodálkozást egy másik nem kevésbé fontos csodálkozása emeli a «•lelki szegények-« mély, de naiv csodálkodásnál jóval komplexebb síkra. Vajda tudatos művész: lát, szelektál, alakit, szerkeszt, gondolkodik. Egy-egy munkáját soksok töprengés, próbálkozás kombinációs mozdulat kíséri, s e kísérletező kedvből a rajzok egymással összefüggő hosszú sora születik meg mintegy a lét gazdagságáról írott eposz egymást követő strófáiként”. „Valami új témakört keresek, építek ki magamban — írja még 1936 nyarán Vajda a dolgok titkos elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétból a »-való«-ból kiindulva keresem a dolgok ősformáit”. Ezt a „szegény” Vajda írja, aki 1982-ben, halála után 41 évvel még mindig így vagy úgy megkérdőjelezhető... Persze, soha nem lehet véletlen, hogy mikor és ki kérdőjelez meg egy teljesen kibontott életművet. A vajdai panoráma ma már szinte valamennyiünk számára a végtelen lehetőségeit érzékelteti és ösztönző hatásai alól szinte alig térhet ki az érzékeny felfogó, aki gazdagodni kíván a vajdai műből. Az én Vajda képi-rajzi kollekcióm tizenegynéhány darabjával szépen sugárzik, és ha van valami hiányérzetem, hát az, hogy az utolsó periódus nagy fekete-fehér szénrajzaiból nincsen egyetlen egy sem a tulajdonomban, miképp Vajda Júlia képeiből sincsen birtokomban jelentős alkotás, holott a műcsarnoki kiállítás igazán nem szűkölködött jelentékeny művekben. Barcelonában láttam Gaudinak, az építésznek nem csak házait, de egy hatalmas parknak szabálytalan falkerítését is, amelyek hullámzó vonalban követték a park területének alakját, és a'falat színes tégla, kő és más törmelékek díszítették csodálatosan. Ugyancsak az ismert „beton gótikus katedrálist” is láttam, a fantáziának ezt a világraszóló építményét és házát, valamelyik barceló- niai utcában; úgy hullámzott, szinte ellentmondva az építészeti statikának, mint egy viharrázta díszlet. Gaudi mindenképp nagy figurája volt a „szecessziós” építészetnek. Barcelonából repülőgéppel indultam el Ibizába a csodálatosan kék tenger fölött, s amikor a hófehér házak fölé ért a gép, tudtam, hogy az a kép felejthetetlenül bennem fog maradni. Ibiza.. . Ez a csodálatos hófehér városka megidézte Szentendrét egymáshoz bújt házaival, egymás fölé építetten, a tengerre nézve, mint egy csodálatos álomban. Itt egy ugyancsak tengerre pillantó szobácskábán laktam, ami igen kicsi volt és úgy őrizte a forróságot, mint egy kemence. Minden éjjel szorongásos álomra ébredtem, de az ablak vigasztaló látványa: a sötétkék tenger, a móló lámpáinak színes pontjai és egy-egy imbolygó csónak mozgása megvigasztalt és alig vártam a virradatot, hogy horgászbottal a kezembe lemenjek a mólóra kicsit horgászni, majd egyik kocsmából 4 másikba szegény Szász Palival, aki azóta ráktól el- emésztődött, és rendeltük egyik kávét a másik után. Délelőtt Szász Pali festett, de én inkább a városkában tébláboltam és csak ebédnél találkoztunk. Igen előkelő publikuma volt már a felkapott városkának. Rengeteg német, mint mindenütt, és a spanyol koszt számomra kissé nehezen elviselhetősége a paradicsomos gyűrődéseivel. A hegyre épült kisvárost jobboldalt meredek part védte, de a part a tengerig zuhant le, tele patkányok ezreivel, akik a falu lakosságának az odadobott ételhulladékát zabálták. „Meredek part alatt szart zabáit a patkány” — ahogy annak idején írtam egy Szász Palihoz írt versem második sorában. Talán a hetedik párizsi utam alkalmával láttuk utoljára feleségemmel Szász Palit, aki már csont és bőr volt; meg sem mertem szólítani. Még két külföldi meghívásomról esett szó: Rudnice nad Laben-be szólt az egyik, Prágától északra, ahová egy nemzetközi festőcsoportot hívtak meg, ahol egy hatalmas paravánokkal elválasztott műteremben festettünk és ugyanott állítottuk ki képeinket. Tízegynéhány képem maradt ott, melyeket bizonyára sohasem fogok viszontlátni. Hogy úgy mondjam, elsodorták az „események”. Számos barátra tettem szert ott is, akik közül néhanapján egy-egy művész elküldi kiállítási meghívóját, vagy katalógusát. Ezt megelőzően, 1968-ban a jugoszláviai Vela-Luka községbe ugyancsak egy nemzetközi mozaik-szimpóziumra kaptam meghívást, ahol sok cseh, lengyel, francia művésszel egyetemben csináltunk mozaikokat, ki-ki az ízlésének megfelelően, csodálatos kondíciók mellett. Vela-Lukából naponta mentünk tengeri úton egy kis szigetecskére dolgozni, oda és vissza... Itt ismerkedtem meg a 813
