Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXIV.

hinni, hogy ez a vélekedésem — ami ma már általános a Vajdát értékelő szemléletet illetően — nem hagy maga után olyan kérdőjeleket, mint életében a korabeli reakciós sajtóban és itt és ott, a mai reakciós értékelésekben. De talán nincs ás értelme felsorakoztatnom az érveket; hiszen megtette ezt már az 1972-ben a Magvető kiadó által publikált Vajda-emlékkönyv, a Magyar Művészet Vajda számára a Corvina kiadó által kiadott kismonográfia és megteszi a Mándy Stefánia által írt nagy monográfia (teljes eovre-listával) és a szépszámú külföldi reagálás ennek a kivételesen nagy művésznek munkásságát illetően. Akkor talán mindezeknek az értékeléseknek tudatában kicsit nevetségesnek hatnak azok az anti-Vajda hangok, amelyek mögül nem nehéz kiérezni a féltékenység igaztalanságait és e féltékenységet megtámogató reakciós érveléseket. De hát Vajda Júlia szerepéről kezdtem írni, aki még Vajda életében tudta, hogy ki mellé optált szellemileg, és hogy erőfeszítéseit, miképp ossza fel Vajda és önmaga között, amit teljes sikerrel valósított meg. Halála előtt elrendezett mindent Vajda körül: a törékeny papírokat szakemberrel rendibehozatta és alkalmassá tette a leendő szentendrei Vajda-múzeum számára. Vajda Júlia halála, hogy úgy mondjam, példamutató halál.volt: az utolsó napján is a legtisztább érzékeléssel hallgatta egy fiatal barátnőjének felolvasását egy igen nehéz filozófiai munkából és jegyzetei is arról tanúskodnak, hogy nem a haláltól félt, hanem az életet követte tiszta szellemével és szeretetét sem oldotta fel a kétkedés piszkos-szürke színeivel és soha senkinek nem ártott, sem tudatosan, sem akaratlanul, hanem ahol lehetett, csak segített. Hogy ma már nincsen, számomra is teljesen valószínűtlen, annyira 'az, hogy tovább él bennem igazi erőket adó lényével és az utolsó fotómontázsaim, amelyeket haldoklása idején csináltam, valamiképp már tartalmazzák búcsúzásomat tőle. Nem nagy idő választotta el halálát Ország Lili halálától, aki szintén sokat jelentett számomra, olyannyira, hogy emlékére egy kiállítást is csináltam montázsaimból Vácott, és ami után jómagámat is eszméletlen állapotból, a klinikai halál küszöbéről „hoztak vissza” az életbe. Most eszembe jut az a kiállítás, amit Monsieur Giron a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban rendezett öt magyar festő munkáiból, közöttük a nagy Vajda fekete-fehér képekből, melyeket én vittem Párizsból Brüsszelbe, és ami igen nagy sikert aratott, úgy a Sajtóban, mint az érzékeny közönség soraiban. Egy kör alakú teremben lógtak a képek nagy üvegek alatt, és olyan döbbenetesen egységes és messzire utaló hatással, hogy nem lehetett kitérni e hatások elől. A kör másik felében az én kisebb méretű színes képeim voltak kiállítva és így jó alkalmam volt lemérni azt a különbséget, ami a kettőnk képeiben manifesztálódik. A nagy drámákban és kis poézisekben mutatkozó különbségekre utaltak képeink, és jó, hogy ez így volt (1957 végén), mert jól elgondolkoztatott önmagámról és lehetőségeimről, és arról, hogy merre felé kell lépnem, ha valami érvényes dolgot akarok a festészetemben megvalósítani. De ez a felismerés nem könnyítette meg sorsomat, hiszen tudtam, hogy csak egy belső szellemi folyamat folyományaképp találhatok rá önmagámra, és hogy ez a folyamat lassú lesz, és tele kétséggel. A következő évben csupán augusztusban jutottam festéshez, mert a Jeruzsálem! Biblia „illusztrálása” addig tartott, és ha jól emlékszem, az első képem, amin elkezdtem dolgozni a „Honvágy” volt, de elég sokáig tartott, míg valójában befejeztem. Itt utaltam egy kis piros-fehér-zöld kockával a kép felső jobboldali harmadánál a Bartók: Koncertó-jának Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország című limonádéjának kis ironikus betétjére, amiből Bartók valódi zenét hozott létre és ez bizony igen messze volt még a bartóki centenárium idejétől. Mindezt csak azért említem, mert ez a szerény kis utalás jól példázza azt, milyen módokon lehet hozzáállni ahhoz a hatalmas életműhöz, amit Bartók hozott létre, akinek életművéből valójában igen keveset tudtak képzőművészeink beépíteni munkájukba. „Ugyanazt akarjuk, amit Bartók és Kodály már megcsinált a zenében...” — írta Vajda, Kornissal való közös munkájukra utalva. Mint Vajda Júlia írja: „Lajos nagy csodálója Bartóknak. Ö maga mindig nagyon szeretett volna muzsikus lenni, gyakran mondogatta, hogy a zene a legspirituálisabb művészet és hogy ő a zenében tudná igazán magát kifejezni. Kitűnő hallása van és nagyon szépen énekel magyar, román és szerb népdalokat”. Szerencsére Vajda Júlia sok levelét megőrizte Vajdának, amelyek a szemé812