Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXIV.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXIV Irigylem azokat, akiket emlékezetük nem hagy cserben, mint engem, aki Dániától a Baleári szigetekig eljutottam Nyugat—Európán át sokfelé: Koppenhágától Ibizáig, és jóformán beutaztam Franciaországot; Párizstól, Közép-Franoiaországon át a tengerig és Nonmandián át Mont Saint-Miohelig, Blois-tól Marseilles-ig, és onnan Barcelonáig, majd Hollandiától Belgiumig, több ízben, és évekkel később Róma, Firenze, Siennia következett, majd egy berlini ösztöndíj és még később Hamburg, ahol fiamék játszottak, a Squat-theater, az általuk alapított csoportban. De mindezeket megelőzően már 1934-ben egy éhségtől meggyötört háromhónapos párizsi tartózkodás után egy évvel pár hetes „valcolás” Ausztria és Burgenland gyalogútjain, Grazig és a gyönyörű Innsbruckig, hogy egy évvel később, 1936 tavaszán megkezdjem a Budakeszi Erzsébet királynő szanatóriumban beteg baltüdőm ápolását, amikor is alig voltam huszonkét éves. Egy teremben feküdtem Dési Huber István és Detre Lóránt festőkkel egy hatágyas kórteremben és a testi nyavalyák mellett sikertelen szerelem lelki nyavalyáit is át kellett élnem, ami bizonyára nem használt a betegségem gyógyulásának, de az sem nagyon, hogy a pénztelen barátaim sem tudtak gyakran kijönni látogatóba; így emlékezetem szerint Vajda talán ha kétszer volt nádam és legjobb emlékezetem szerint Pestről végig gyalogolt a szantóriumig. E szanatóriumi nyolc hónap alatt egy szép nyári napon két ismeretlen hatodik gimnazista leány látogatott meg, akikkel hétről-hétre találkoztam és akikkel végtelen hosszú levélváltásaim voltak. Képzőművészeti érintettségük, ha nem is alapja volt barátságunknak, de mindenképp erősítője maradt és egyikükkel hosszú évtizedes csend után jó pár évvel ezelőtti újra megindult a levelezésem, csak már Kanada és Budapest között. Stein Éva neve kívánkozik ide, akit Vajdáék: Lajos és Júlia is megkedveltek és nemrégen kellett a szomorú hírt Vajda Júlia haláláról közölnöm Évával. Vajda Júlia halála jóformán mindenkit megrázott, aki ismerte ennek a kivételes embernek benső világát, aki szinte „másokért” élt és akinek mélybe kutató gondolatait, összehasonlíthatatlan szellemi létét, lehetetlen volt nem észrevenni és akinek nem többet köszönhetünk, mint azt, hogy Vajda Lajos életműve, szinte Vajda 1941-ben bekövetkező halálától napjainkig, megkapta azt a nyilvánosságot, amit életműve után nem csak megérdemelt, de európai szinten is kikövetelt, olyannyira, hogy Mario de Micheli már 1962 decemberében az alábbi sorokkal fejezi be írását: „E néhány sor célja csupán az, hogy figyelmeztetésül szolgáljon. Vajdával egy átfogóbb, terjedelmesebb tanulmányban szándékozom foglalkozni, rövid cikkemmel csak azt kívánom elérni, hogy megtörjem a csendet századunk második generációjának egyik jelentős művésze körül, aki egyben Kelet-Európa legkiválóbb festői közé tartozik! Gondolom többet mond Mario de Micheli, mint egy magyar fényképész, akinek Vajdával kapcsolatosan 1982-ben sem volt több észrevétele, mint hogy a Vajdát értékelő magyar kortársak vélekedéséről az alábbi abszurditást sziszegte: Nem az van-e mögötte, hogy korán meghalt és szegénynek testi és lelki szenvedéseiért cserébe valami «-elégtételt-« igyekszenek nyújtani?” Nem, kedves barátom, Mario de Micheli tői Vajda szelleméről 'hallunk beszélni, mint annyi mindenki mástól is, és ez a „szellem” Bartók Béla mellett úgy világított, hogy azt csaknem negyven évvel ezelőtt magam is „észrevettem” és ennek a vélekedésemnek már akkor kifejezést adtam. Nem hiszem, hogy Vajdával kapcsolatosan normális dolog „elégtételről” fecsegni. Szinte nevetséges ez a retrográd alapállás. De mindenképp jellemző, és — mélyen nevetséges. Szeretném 811
