Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)

—; de némi arisztokratizmussal átszíneződő véleménye nemcsak kettejükre, hanem a korra is jellemző: „Kun, aki eredetileg alacsony sorból származó újságíró volt, mélységesen élvezte, amikor az egykor hatalmas arisztokraták felkeresték és valami szívességet vagy kivételes elbánást kértek tőle. Nemigen tudott tőlük bármit is megtagadni. Erősen megvolt benne fajának szentiimenta- lizmusa. Könnyen sírt. Amikor halálos ítéletet kellett aláírnia, ha csak egy közönséges gyilkosét is, könnyeket ontott. A könyörtelen terrort, a kíméletlen megtorlást... hirdette, de mindenkin kész volt segíteni, aki személyesen fordult hozzá. József főherceg fiát, akit túszként fogtak el, saját lakásában őriztette, és sok más arisztokratát mentett meg személyes közbelépésével. Más kommunisták is ezt tették. Bizonyság erre, hogy a felsőbb osztályoknak mindössze öt tagja vesztette életét uralmuk alatt.”

Bizony, ez is az „ágyú” hangja, közelről. A fehér „szenvedések könyveiben” később majd bötnfoöléssé erősödik, s nemigen akad az emlékezők között, aki bevallaná, hogy „audiencáázott a vörös diktátornál”. Egyébként még Károlyi is — aki egy svábhegyi villába visszavonulva tölti a proletárdiktatúra első három hónapját — menedéket ad egykori politikai ellenfelének, Apponyi Albertnek, a jövendő trianoni fődelegátusnak, a legitimizmus majdani szellemi vezérének, akit így jellemez: „Volt érzéke a forradalmi kor eszméi iránt, és azok még hatottak is rá . .. A fehérterror idején Apponyi Albert volt az egyetlen, aki elegendő erkölcsi bátorsággal rendelkezett a'hlhoz, hogy felemelje szavát az atrocitások ellen.”

Sinlkó Ervin, aki akkoriban a Szovjetház parancsnoka is volt, Optimisták című tényregényében többször is megemlékezik Csernyről — a könyvben Dani névén szerepelteti —, s vele magával mondat el egy történetet, nyilván a túszok szabadonbocsátásának idejéből: valamelyik Esterházy grófot elővezetteti, mielőtt kiengedné, és megfenyegeti: jó lesz Vigyázni odakint, mert a jövőben nem lesz kegyelem! Innen már szó szerint idézem „Danit”: „És barátom, most idefigyelj. Azt mondja, köszönöm, és a burzsuj nekem, a Leninüiúk parancsnokának a kezét nyújtja. S még ez is semmi. Most már tudom, azt kellett volna mondanom: mit, hogy én veled kezet fogjak, hordd el az irhádat, burzsuj. De nem ezt mondtam. Ezt csak aztán gondoltam, amikor már kiment. Hanem akkor, nem tudom, mi ütött hozzám ... felugrottam és nemcsak hogy elfogadtam a kezét, hanem még, verjen meg engem az isten, összeütöttem a bokámat, mintha én lennék a burzsuj és ő Dani, a Lenin-ífiúk parancsnoka! Barátom, te okos ember vagy . . . nincs-e igazam, hogy mindet falhoz kellene állítani .. .”

A terror „vérgőzös fenevada” akkor és később méginkább természetesen Szamuely Tibor. Érthetően, hisz nála nem lehet auidenciázni, nincs ellentét szavak és tettek között, nincs ingadozás; ő töri le a vidéki ellenforradalmakat, s a megtorlásban sem mutat lágyszívűséget. Következetes kommunista, ugyanakkor romantikus alak, külsőségekben is emlékeztet a régi forradalmárok „saint-justi” típusára. Károlyi Mihályné így emlékezik rá: „Az alacsony, sovány férfi tetőtől talpig fekete bőr öltözéket viselt: hosszúszárú lovaglócsizmát, meg revolverekkel teletűzdelt széles övét. Nagyon sápadt volt..Ami Saint-Just- nél az arany fülönfüggő, a magasra felcsavart nyakravaló kendő, a háromszínű öv a beletűzött pisztollyal — az Szamuelynél a bőrruha, a csizma. Ö is mondhatta volna a saint-justi mondatot: „Egy köztársaság akkor alakult meg, ha elpusztította azt, ami ellene szegült”, és írhatta volna az utasítást a strassurgi községtanácshoz: „Tízezer ember a hadseregben mezítláb jár. Még ma lehúzzátok Strassburg minden arisztokratájának lábáról a oipőt, és a tízezer pár láb793