Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)
beli holnap reggel elindul a főhadiszállás felé.” De nyugodtan felvállalhatta volna a jelmondatnak is beillő saint-just-i szavakat: „Azok, akik a világban forradalmat csinálnak és azt jól akarják csinálni, majd csak a sírban pihenhetnek.” Károlyi, akinek objektivitásán is átsüt a Kun Béla iránti ellenszenv, s aki Csemyt „kalandornak” nevezi, nyilvánvaló tájékozatlanságból azt mondva róla, hogy „önkényes módon az első hetekben önálló terrorkülönítményt alakított”, Szamuelyt „a korszak legérdekesebb alakjai” közé sorolja; neki is eszébe jut a francia párhuzam, a „komrnün Saint-Just-jének” nevezi, „tiszta lelkű fanatikusnak”, aki „nagy személyi bátorsággal rendelkezett”. Jellemző a jobboldali szociáldemokrata lapszerkesztő, Göndör Ferenc emig- rációs memoárja. Jó szava alig-alig van még saját elvtársairól is, Lukács Györgyöt ,Regenerált, vérszomjas és milliomos kommunistának” titulálja, s hosszan ecseteli a „Lenin-pubik” ellen folytatott „hősi harcait”. Természetesen Szamuelyt is „degeneráltnak”, „beteg embernek” nevezi, hozzátéve: „jól tudta, hogy én gyűlölöm és megvetem őt.” Göndör, mint írja: „nyíltan és élesen” támadta Szamuelyt a Munkástanács ülésein, majd így emlékezik a nevezetes moszkvai űt utáni jelenetekre: „Teátrálisan, valósággal a repülőgéppel szállt be Szamuely az út porával arcán és ruháján az épp együtt ülő munkástanácsba. Még szép tőle, hogy a repülőgépet kint hagyta valahol... ismét sikerült néki a hős és rettenthetetlen forradalmár pózában megjelenni az emberek előtt. . . Én ott ültem az első sorban, és beszéd közben Szamuely erőlsen fixírozott, és bizony szomorúan láttam, hogy ezzel a bravúros repüléssel visszaharcolta magát abba a pozícióba, ahonnan én letaszítottam, és szontyolodottan gondoltam arra, hogy ezután .. . nekem lesz tanácsos eltűnni egy kicsit és nem mutatkozni az emberek előtt. Valósággal kiísurrantam a teremből és nagyon nyomott hangulatiban ballagtam be a Népszava szerkesztőisiégébe.” A szociáldemokrata osztrák kormány Szamuelytől megtagadja a menedékjogot — illegálisan próbál átjutni a határon, ekkor ölik meg Savanyúkútnál, máig tisztázatlan körülmények között —, az emigráns szocialisták egy része az ellenforradalmi propagandával versenyezve vádolja és szidalmazza, szerepe és személye még a kommunisták között is vitákra vezet. Jellemző, hogy 1945 után, amikor Pálftfy György a Katonapolitikai Osztály vezetője és a határőrség főparancsnoka lesz, egykori ludovikás tiszttársai között az az egyébként alaptalan híresztelés terjed: a lány, akit 1940-ben feleségül vett, Szamuely unoka- hűga, s ő ennek köszönheti „gyors párt- és katonai karrierjét”. A „véreskezű” Csernyre még Horthy bírósága iis csak „gyilkosságra való felhajtást” tud bizonyítani. Sok szó esett az ellenforradalom idején erről az egykori matrózról, de annál kevesebb 1945 után. Érthető zavar övezte alakját, s a zavarodottság oka valójában nem „terrorista” voltában, mint inkább egyébben keresendő. Érdemes jobban szemügyre venni sorsát a különböző írások, emlékezések tükrében. Sinkó leírja őt — „Danit” — a Károlyi-időszakiban, a Visegrádi-utcai KMPszékház őreként: .......hatalmas, valamennyi feketekabátos Lenin-dM között a l egszélesebb s legmagasabb, matrózosan barna, vidáman teltképű legény. A fehér fogaitól, vagy a könnyen csodálkozásra táguló barna szemétől volt-e, de volt az egész arcán az egészségnek valami csillogása. Talán épp a testi erejének tudata adott neki olyan biztonságot, hogy mindig elfogulatlan és nyílt tudott lenni. Azok közül a nagy testi erejű emberek közül való volt, akik nem éppen okosak, de van bennük valami furcsa, hívő szerénység mindenkivel 794
