Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)
SZÁRAZ GYÖRGY A tábornok XVIII. Az 179Q-0S évek forradalmi Párizsának kortárs-krónikása, Mercier írja: „Közelről mily mások a dolgok, mint a messzeségből! mennyi csalóka látszat! Messziről azt hiszik, hogy minden politikai esemény feldúlja Párizst; hogy a kannibálok, kik elfoglalták a Bastille-t és a Tuileriákat, eleven gyerekeket nyárson sütnek meg. A szél messzire viszi az ágyú böimbölúsét; ha mellette állunk, kisebbet szól.” Régi fotókon, archív filmhíradók kockáin ott láthatjuk az egykori Lenin- fiúkat. Hasalnak a kockakövekből rakott barrikád mögött a Szovjetház előtt, pisztolyt, gép,puskát szögeznek a Duna felé, „(hardhan a monitorokkal”, érezni a harc után készült képek beállítottságát; ott állnak kanbafont kézzel, a szónokló népbiztos autójához támaszkodva, övükön pisztoly, hajfürtjeik kibodo- roctnak a hetykén félrecsapott matrózsapka alól; ülnek, állnak a csoportképeken, a fotográfusra szögezett puskával, dobásra emelt kézigránáttal, kackiás sáljuk gondosan eligazítva a bőrkabát gallérja fölött; az egyik fotón székre ültetett társukat fogják körül, kezükben irdatlan kovácsfogó, véső, kalapács, nevetve néznek kifelé a képből, szájuk sarkában cigaretta, egyiküknek a nagyobb hatás kedvéért kettő is, az Érdekes Újság képaláírása szerint épp „főpróbát tartanak a kínvallatásból”. Aztán látjuk őket gyűrött civilben, borostásan, kopaszra nyírva, a Margit-körúti börtönfolyosón; megtörtén vagy dacosan néznek a lencsébe, csuklójukon bilincs, a lánc végét villásibajszú, patrontáskás katonai foglár tartja, igen, ők azok, a „meglánoolt fenevadak”, akikről majd Österreicher György is megtanulja, meg még utána néhány generáció, hogy „galíciai gettók mélyéből előbújt szörnyalakok” voltak, akik „hadat üzentek az Oltáriszentségnek”, meg „ligeti híntáslegények”, akik „zsidó ribancnak” gya- lázták Szűz Máriát; valójában pedig voltak egyenes leszármazottai minden forradalom „vértől csepegő szörnyetegeinek” Danton és Robespierre ideje óta; és nem voltak sem érzékeny lelkű humanisták, sem művelt forradalmárok; magához rántotta őket egy eszme, amelyet mélységében felfogni nem tudhattak, s amelynek egy kicsit öntetszelgő eszközeivé váltak. Portréjuk, de tragédiájuk is kiolvasható a kivégzésük előtti napokban papírra vetett üzeneteikből: „...az elnyomottak felszabadításáért küzdötünk, és ezért halálra ítéltek, nyűgöt lélekel halunk meg ...” Főhadiszállásukat, a Teréz-körúti Batthyány-palotát eresztől földig vörös drapériával burkolták, a gyalogjárón ott álltak az autóik mindig indulásra készen, s az emeleti ablakokban a gépipuskák, befűzött hevederrel. És valóban voltak köztük ligeti vagányok, Lengyel József majd később megírja ezt a típust Prenn Ferenc hányatott életében; és Sinkó Ervin tanúsága szerint a parancsnok, Csemy József úgy válogatta az újoncait, hogy a szemük és hajuk lehetőleg barna legyen, mert „az ilyenek vérengzőbbek, mint a kékszeműek és szőkék”. És fényképezkednek a statáriális ítélettel akasztott ellenforradalmár mellett, marconán, állig fegyveresen, és a szelíd Sinlkónak, aki Tolsztoj-ingben térítgeti az elfogott júniusi ellenforradalmárokat, valószínűleg igaza van, ami788
