Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
JURISICH (letérdel): Vilmos... Schuster Vilmos uram... (Hangjában talán először gyöngédség.) SCHUSTER (fejét kicsit felemeli): A polgár... a polgár... is katona. (Leha- nyatlik. Forintos bólint, hogy vége. Becsukja a halott szemét.) VÁROSIBÍRÓ (megrendült hangon): Szobrot fogunk néked állítani Schuster Vilmos, isten minket úgy segéljem. A legvitézebbek közül való voltál... (Majd más hangon.) Pedig néki senki nem ígért semmit. (Ezt Forintosnak szánja.) FORINTOS (feláll, rávillanó szemmel): A polgárok jóhírét ígérték neki. Hogy nem hívja őket anyámasszony katonájának többé senki. (A halottat letakarják. Most az udvar felől üvöltés, megdermednek. Bunyi szalad égő ruhával. Plébános utána. Bunyi hempereg a kíntól.) PLÉBÁNOS: Álljon meg az istenért! Vizet rá fiúk! (Két jobbágy hirtelen előkerül valahonnan, egy-két vödörrel rá- loccsintanak. Gőzölög. Most rohanva jön Jurisichné, Zaim, Szeréna, Jobbágyasszony, az ifjú Jurisich s még vagy két fehérszemély.) JURISICHNÉ: Eloltottuk! JURISICH: Mit? JURISICHNÉ: Égett a raktár. JURISICH: Hogy történt? SZERÉNA: Panka hozta a hírt... S mi rohantunk ezzel a derék... sebesülttel. .. aztán jött a Plébános úr... az asszonyok... Miklóska is... (Valamennyien füstösek, kormosak, tépettek.) (Megjelenik a falhoz lapulva Panka.) JURISICH: Nézzük meg, mennyi a kár! Valaki ápolja! (Ezt Bunyira.) PANKA: Majd én. (Valamennyien elsietnek.) BUNYI: Nehogy egy szót is szóljál... (Kínlódva is fenyegető.) PANKA (apró szünet után, szinte nyugodt, de szuggesztív hangon): Menjen innen el. BUNYI: Honnan te?! Honnan? (Csikorog a fájdalomtól.) PANKA: A városból... a várból... a vidékről... BUNYI: Én-e? Aki itt születtem... te jöttment?! Te mindenki szalmazsákja! Én menjek ed? PANKA: Maga. Mert ha nem... BUNYI: Ha nem? PANKA: Akkor én beszélni fogok... s megtudja az egész vidék... a város... a famíliája... Kikiabálom! BUNYI (döbbent): Ezt... ezt... nem teheted. .. Ha vége lesz ennek... kapsz tőlem pénzt... PANKA: Nem kell. Én... szeretek valakit. .. ő még nem is tudja... szeretek. .. s ezért magának... el kell mennie az én szégyenemmel... (Kis csend.) BUNYI: Senki se fog hinni neked, senki! PANKA: Majd meglátjuk. Szóval, mondom. (Feláll, mert eddig guggolt.) Vigye innen az én szégyenemet. Mert ha nem, megmondom a kapitánynak... (Kis csend.) BUNYI (felhördül): Hát hova menjek? Hallod, hova?! (Apró csend.) PANKA: A törökhöz. Át... úgyis békét akart velük... menjen hozzájuk... BUNYI (döbbent): Hogy én... oda? PANKA: Igen... Kiabálja nekik, hogy megadja magát... hogy békét akar... hogy a barátjuk... Én majd kinyitom a kiskaput magának... Jöjjön! BUNYI: Nem! PANKA: Nem lesz itt nyugta. Űgyis gyávának tartják. Lenézik... s ráadásul még ez is. . . az én szerencsétlen szégyenem. .. Tömlöc fogja várni. Megsínyli az egész családja... Ha eltűnik: legalább azt hihetik... hősi halott... A családjának is jó lesz. BUNYI: Átkozott! Átkozott szuka! Átkozott ! PANKA: Ne gondolkodjék sokat, mindjárt itt lesz Jurisich. EGY HANG (a falról hátrakiált): Kapitány úr, a török kezd edvonulni! PANKA: Hallja, még utoléri őket! Ne késlekedjék BUNYI: Az árkon, a vízen át? PANKA: Úgyis ég a bőre! Menjen! (Bunyi hirtelen nyögve feláll.) 751
