Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)
Igaza van Balassa Péternek, amikor a Takarításról írott méltatásában úgy emlegeti Füst Milán Boldogtalanokját, mint azt a színművet, amely egyedül hozott Nádas darabjához hasonló fordulatot századunk magyar drámatörténetében. Megszorításul csak annyit tennék hozzá, hogy a magam részéről nem annyira hasonló jelentőségűnek, inkább hasonló jellegűnek tartom a Takarításban megnyilvánuló dramaturgiai törekvést. Mert kétségtelen, hogy Nádas tovább „radikalizálta” a Boldogtalanok eredményeit — a helyzetek atmoszférájának primátusát a szöveg ellenében —, de miközben ebben az irányban előrehaladt, egyszersmind megfosztotta a szereplőket attól a kérlelhetetlen drámai viszonylatrendszertől, konfliktusba-ágyazottságtól, amely Füst kompozícióját oly feszesen összetartja. És alighanem, itt érkezünk el Nádas Takarításának ahhoz az alap-problémájához, amelybe a színház — s természetesen a kritika is — keményen beleütközik. Nagyon egyszerűen fogalmazva: az érthetőség.problémája ez. A kérdést persze többféle gondolatrendszerben lehet megközelíteni; — egyelőre maradjunk a legszimplábbnál: miről szól a Takaríts?-A válaszadás nehézsége nem abban rejlik', hogy meglehetősen sokféle magyarázat adható; egyáltalán nem biztos, hogy feltehető még Nádas darabjával kapcsolatban maga a kérdés. Közbevetően talán nem haszontalan megidézni a Színházművészeti Szövetség kritikusi tagozatának szervezésében, 1981. február 2-án tartott vita néhány reflexióját, mert az ott összegyűlt érdeklődők — azt hiszem, nyugodtan nevezhetők a tárgyalt dráma szimpatizánsainak is — írók, költők, esztéták, kritikusok, nem annyira a győri előadásról, mint inkább a színmű értelmezési lehetőségeiről tanakodtak. Elhangzott többek között, miszerint a Takarítás a keresztény civilizáció kritikája, s megfordítva, tudniillik, hogy éppenséggel a "cívilízácrŐ'YereszTeny kritikája. Némelyek szerint a mű alapmetaforája a takarítás, úgyis, mint rituálé, s ezzel összefüggésben megoszlottak a vélemények arról, hogy a megvalósult előadásban a szereplők eleget és elég valóságosan takarítanak-e, vagy ellenkezőleg: netán túlzásba viszik e naturális munkafolyamatot. Egyik kiváló költőnk pedig kereken kijelentette, noha nem olvasta a darabot, mégis felettébb élvezte a játékot; viszont meg kell mondania, hogy szerinte Nádas ennek ellenére megtréfált bennünket: darabja nem szól semmiről. Félreértés ne essék, nem azért idézem ezeket a véleményeket, hogy ironizálni segítsen a Takarítás felett; — azt a zavarjelenséget szeretném csupán rögzíteni, amely olyannyira jellemző e dráma fogadtatására, még a „vájtfülűek” körében is. A Takarításról eleddig a következő három írás jelent meg a szaksajtóban: Balassa Péter már említett elemzése a Mozgó Világ 81/6-os számában (ugyanezt olvasta fel a szerző a Színházművészeti Szövetség ankétján), valamint a 81/3-as Színházban Bécsy Tamás és Pályi András cikkei. S három dolgozat háromféleképpen közelíti meg a Takarítás kihívó értelmezés-feladványát. Balassa | elöljáróban rámutat fontos drámai előképekre — a Boldogtalanokon kívül említi Csehov, Genet, Becket, Pilinszky, sőt, Bergman nevét is —, s meghatározza a darab főbb dramaturgiai jellegzetességeit. így felhívja a figyelmet a szerepek. — az egyes szólamok — zenedramaturgiai komponáltságára. S leszögezi, hogy a Takarításban, „az ún. jellemdramaturgia föloldódik egy homogén drámai tónusban, a kapcsolatok-viszonylatok összhatásában, amit a nyelv, a kettős és fedőbeszéd hoz felszínre.” Nemkülönben megállapít egy másik sarkalatos tulajdonságot, vagyis azt, hogy Nádas túllépett a lélektani dramaturgián. Lényeges álláspont tehát: a Takarítás a jellem- és a lélektani dramaturgia hagyományos ismérvei szerint nem faggatható. Ettől eltekintve azonban, Balassa értelmezhetőnek tartja a drámát fogalmi eszközökkel; írásában csehovi jellegű komédiának nevezi,, amelyben a szereplők „élethazugságai” konfrontálódnak, végül is mind- hármójuk valóságát, illetve valóságosságát megkérdőjelezve — amellyel szemben egyedül a falból kilépő András szenvtelen, prózai ténye, „reflektálatlan létezése” igaz. Ebben az értelmezésben Klára, Zsuzsa és Jóska tercettje maga a színház (mint a hazugság világa), amelyet András, a behatoló élet — megszüntet. Ehhez a képlethez 67
