Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
Délután minisztertanács. Böhm előbb még felteszi a kérdést államtitkárának: Képes-c az ország fegyveres ereje az ellenállásra? Stromfeld kereken és határozottan nemmel válaszol. Károlyi az ülésen hangsúlyozza, hogy miután az új demarkációs vonalat jövendő politikai határnak tekintik, nyilvánvaló, hogy a békekonferencia nem áll a wilsoni elvek alapján; ezért ,,új orientációra van szükség a bel- és külpolitikában”. Javasolja a kormány lemondását. S „hogy az anarchiát és a bolsevizmust elkerülhessük”, egy tisztán szociáldemokrata kabinetet kell alakítani, amely elutasíthatja az antant követeléseit, és háború esetén számíthat mind a polgári pártok, mind a kommunisták támogatására. Ű — tudván, hogy személyére szükség van — megmarad az államfői poszon. Egyedül Kunfinak van ellenjavaslata: fenn kell tartani a koalíciót, a változás „baloldali földcsuszamlást” idézne elő a szocialista szervezetekben. Ö is a „mumusban” reménykedik: Vixnek meg kell magyarázni, hogy ha az antant nem enged, „jön egy szocialista kormány... ez azután idővel múlhatatlanul átsímulást jelent a kommunizmushoz”. Javaslatát nem fogadják el, a kormány lemond. Az antant megadta a kegyelemdöfést a négy és fél hónapig fennállt „antantbarát” polgári demokratikus rendszernek. Aztán megszületik az egyezség a Gyűjtőlfogtházban a KMP vezetői és a szociáldemokraták között: a két párt egyesül, átveszi a hatalmat, az államforma: proletárdiktatúra. Most már Kunfi és Böhm is csatlakozik, a Garami, Peidl vezette csoport teljesen elszigetelődik, nem hajlandó „exponálni magát” az új rendszerben. Az egyesülési okmány kimondja, hogy az új párt „átveszi az egész hatalmat”, azonnal megszervezi „a proletárság osztályhadseregét, amely a fegyvert teljesen kiveszi a burzsoázia kezéből”, és ^z antant-imperializmus ellen „a legteljesebb és legbensőbb fegyveres és szellemi szövetséget köt az orosz szovjetkormánnyal”. Károlyi elfogadja a nélküle hozott döntést, nem tiltakozik még a nevében hamisított lemondó nyilatkozat ellen sem. Az indokot hadd mondja őmaga: „A tisztek készen álltak a harcra, és számíthattam volna annak a székely ezrednek a hűségére is, amely a románoktól védte keleti határainkat Kratochvil tábornok parancsnoksága alatt. Ez azonban polgárháborút jelentett volna, amely győzelem esetén a legvéresebb reakcióhoz vezet.” A „magyar Kerenszkij” — ahogy akkor és később, jobb- és baloldalról egyként csúfolták — nem vállalkozott Kerenszkij szerepére. De lesz majd „magyar Kolcsak”, az antant jóvoltából sikeresebb, mint eredetije, az orosz tengernagy. Március 23-án megjelenik a Magyar Tanácsköztársaság felhívása a világ proletariátusához: „A magyar proletárforradalmat két erő teremtette meg. Az egyik a munkásoknak, a földmíves-szegényeknek és a katonaságnak az az elhatározása, hogy nem akarja tovább hordani a tőke igáját, a másik az antant imperializmusa, amely Magyarországot területének megcsonkításával, élelmiszerétől, ipari nyersanyagától, megélhetésének összes föltételeitől meg akarta és meg akarja fosztani... A cseh-tót, román burzsoá hódítók fegyveres erővel akarják leverni a magyar munkásforradalmat. A cseh-tót és román katonákhoz fordulunk. Tagadjátok meg az engedelmességet, lázadjatok föl és fordítsátok fegyvereiteket saját elnyomóitok ellen és ne legyetek magyar munkás- és katonatestvéreitek hóhérai... A magyar proletárforradalmat a nemzetközi szocializmus védelme alá helyezzük, de el vagyunk szánva arra, hogy az utolsó csöpp vérünkkel megvédelmezzük minden támadás ellen...” 700
