Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
Károlyi még aznap éjszaka elrendeli a KMP vezetőinek letartóztatását. Böhm, Peidl és Garami, a három szociáldemokrata miniszter hozzájárul a döntéshez. 21-én a Népszava vezércikke ezt a oímet viseli: Le a jobboldali és baloldali eltűnjc^rdadalorrrnilfil! Lényege: „A MOVE és a kommunista párt egyformán a kisebbség diktatúráját próbálja ráerőszakolni a nagy proletártömegek nagy szociáldemokrata pártjára. Mozduljanak meg a proletártömegek!” Meg is történik a „mozgósítás”: a szocialista vezetők még aznap látványos, nagy tömgedemonstrációra vezénylik ki a szervezett munkásságot az utcákra. Még tart a tüntetés a kommunisták ellen, amikor egy laptudósítás nyomán elterjed a hír: a megvadult rendőrök a Toloncházban csaknem agyonverték a letartóztatott Kun Bélát! BöWm Vilmos így emlékezik: „Az Est cikke egy csapásra megváltoztatta a munkások hangulatát. Mintha a munkásság, amely a rendőrök brutalitását még a régi rendszer idejéből ismerte, és amely a rendőröket mindig gyűlölte, elfelejtette volna a párt lapja ellen intézett orvtámadást... minden szimpátiájával a rendőröktől brutalizált Kun Béla és társai felé fordult...” Másnap, február 22-én a kormány „jobbra üt”, nem nagyon erélyesen: házkutatásokat tartanak, egy-két prominens ellenforradalmárt letartóztatnak, másokat — köztiük Mikes szombathelyi püspököt, a király-puocsok későbbi „hősét” — internálnak. Ugyanakkor hadügyminiszteri rendelettel feloszlatják a MOVE-t, most már véglegesen. A ,kapitányok”még három napig együtt vannak a Baross-utca 15. számú „ellenforradalmi házban”, aztán utoljára eldalolják, hogy „Nagymajtényi síkon letörött a zászló” — ez lesz később az újjászülető MOVE indulója —, aztán Gömbös megfogadja Bethlen tanácsát és kiszökik Bécsbe. A feloszlott „vezérkar” majd csak Szegeden verődik össze újra. Február 16-ika óta megvan a „néptörvény a földmívelő nép földhözjutta- tásáról”. Károlyi úgy érzi, itt az idő a végrehajtásra. 23-án ő maga kezdi a parcellázást, saját kál-kápolnai birtokán. Közben igen-igen lassan halad az új hadsereg szervezése. A tervezett 70 000 önkéntes helyett alig 5000 jelentkezett, az idősebb munkások nem akarnak katonáskodni az „osztályhadseregben”, a tisztek szabotálják a „vörös” toborzást, a leszerelendők nem akarják letenni a fegyvert. A helyzetet csak feszültebbé teszi, hogy Pogány a Katonatanács nevében február 23-án szentesíti a legénység parancsnokválasztási jogát. Böhm szerint „már-már úgy állt a helyzet, hogy a hadsereg két egymással ellentétes és ellenséges csoportja egymás ellen vonul fel, hogy kibontakozik a polgárháborúnak két fegyveres szerve.” Stromfeldnek elege van. Február 25-én benyújtja lemondását, s eképpen indokol: „A jelenleg fönnálló úgynevezett hadsereg ezen idő alatt még inkább fölbomlott, mint amennyire öt hét előtt volt. A vidéken levő haderő egy tekintélyes része föloszlattatott, a legénység zöme szabadságoltatott. A budapesti helyőrség egyes csapattesteiben külsőleg egy bizonyos mértékben fegyelmezettség uralkodik, azonban a parancsnokság kötelezettsége az erre hivatott parancsnokok kezéből teljesen kisiklott és azt a bizalmi testületek gyakorolják. A bizalmi testületeket sem a minisztérium, sem más parancsnokság, hanem a Budapesti Katonatanács irányítja.” A lemondást se Böhm, sem a szociáldemokrata pártvezetőség nem fogadja el, Stromfeld a helyén marad. Február 26-án a párizsi konferencia napirendjén a magyar és román csapatok közötti semleges övezet kialakításának kérdése, összefüggésben Foch 696
