Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
marsall szovjet-ellenes intervenciós terveivel, amelyekben nagy szerep jutna Romániának. A kibővített intervencióról egyelőre lemondanak, de elfogadják a semleges övezet felállítását. A közhangulatot mindinkább elkeseredett nacionalizmus jellemzi; ugyanakkor a munkásság balra hangolódik. Gyári bizalmi testületek, szakszervezetek követelik a KMP vezetőinek szabadonbocsátását. Ugyanezt akarják a baloldali szocialisták, Kunfi is melléjük áll, a jobboldal zavart. A kommunista párt tovább működik, Kun Béla és a többi fogoly a Gyűjtőfogházból irányítja a munkát. Március 1-től ismét megjelenik a Vörös Üjság. A kormány továbbra is „antant-barát”, Károlyi csak ezért nem meri elrendelni a KMP vezetők szabadlábra helyezését; felesége ugyanakkor takarókat küld nekik a börtönbe. Március 2-án Károlyi Szatmárra látogat, a székely hadosztályhoz. Beszédében kemény hangot használ: „Ha olyan békét akarnának velünk aláíratni, mely Magyarország feldarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy én ezt a békét nem fogom soha aláírni.” 3-án a szociáldemokrata pártvezetőség és a Munkástanács felszólítja a kommunistákat: lépjenek be ismét az SZDP-be. Moszkvában március 2-án összeül a Kommunista Internacionálé első kongresszusa. Irányelveiben kimondja: „Az imperialista háború polgárháborúvá változott... Megszületett az új korszak! A kapitalizmus széthullásának, belső bomlásának korszaka, a proletariátus kommunista forradalmának korszaka.” Mindaz, mi ott volt már a „volt osztrák-magyar birodalom dolgozóihoz” intézett szovjet üzenetben 1918 novemberében, s ami akkor, „őszirózsás” békemámorban, wilsonista és antantbarát illúziók közepette nem sok figyelmet keltett, most — átkoplalt, átvacogott tél, négy hónapos zűrzavar, egymást követő csalódások után — hatalmas visszhangot ver, nemcsak a proletariátus körében. Itt van végre az igazi forradalom ígérete: olyan forradalomé, amelyben együtt menetel a magyar, román, cseh, szerb, olasz, francia, német, angol proletariátus, elsöpri a demarkációs vonalakat, fegyverszüneti bizottságokat, párizsi konferenciát, pokolra küldve Clemenceau-t Vix-szel, Berthelot-val, magyar, román, cseh tőkésekkel, földibirtokosokkal együtt, s lesz végre szén a kályhába, tej a gyermekeknek, munka a férfiaknak, és nem lesznek határok többé, nem lesz egymásra acsargó testvér-gyűlölködés ... Igen, igen, ez a htírc lesz a végső, bizonyosan ... Ezek a pillanatok, amikor nemcsak emberi vágyak és szorongó hazafiság, de még az előítéletek táplálta nacionalizmus, az „ezeréves ország” széthullása miatt érzett fájdalom is oldódni látszik a világtestvériség nagy gondolati áramlatában. Négy hónap után már-már úgy tetszett: a területi integritás elvesztése egyenlő a nemzet halálával, eltűnésünkkel Európa politikai térképéről. És most itt a megoldás: az egy és oszthatatlan világforradalom! Hogy megérezzük e kétségbeesésből és reménységből szőtt lelkesedést, nem kell más, csak elolvasni Tóth Árpád versét Az új istenről: A vér,és földnek vétd szülte Öt, A sok kiotnlotti, sűrű, keserű Vér összeállt 'a fájó jöMe'ken, Testté tapadt, alakká tornyosult, Vétszínű, nagy, méntélén diákká, Ki orezáglépő tágra tárja lábát 697
