Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - "Költészet és valóság" "Én lelkem mire csüggedsz el" című verséről Garai Gáborral Kabdebó Lóránt beszélget

sok nehézség között járta az ember a vidéket, vagy a városokat a talpában érezhette. Most ez az élmény lecsapódására, kristályosodására, az alkotásra milyen módosító hatással lehet?

Nem tudom. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ha még nem jártam a Szovjetunióban vonattal, akkor egyszer próbáljam meg. Ezt egy régi emigráns idős ember, már azóta nem él, ő tanácsolta nekem, hogy (legalább Moszkváig menjek el egyszer vonattal és vissza, mert ezt egyszer át kell élni. No azóta átéltem többször is a kelleténél, mert éppen hivatalos ügyekben többször kellett decemberben, januárban és egyéb repülésre nem nagyon kedvező évszakokban, vagy időszakokban Moszkvába utaznom, és hát bizony pár évvel ezelőtt 36 óra, most is 32 körül van az út, az ember berendezkedik ott a vonaton, de valamit valóban megért. Szóval egyszer érdemes megtenni ezt az utat. És mikor először megtettem, utána érzékeltem fizikai valóságában azt, hogy miért nem tudta se Napóleon, se Hitler meghódítani ezt az országot, hiszen 36 órán át mentem, és csak egy egész töredéknyi részét utaztam be ennek az országnak, és végtelen tájakat láttam, és jártam be, tehát azt, amit a repülőn nem érzékel az ember, azt így vonaton még ma is néha jobban érzékeli.

De azt Íriszem, hogy azért a repülésnek vannak óriási áldásai és előnyei. Én 1976-ban például Madagaszkárba repültem, ami szintén nem sok magyarnak adatott meg mindeddig. Hivatalos úton voltam ott, tehát nem írói tanulmányúton, és nem is volt módom alaposabban körülnézni, legföljebb a fővárosban, és igen futó benyomásokat szerezhettem, de azért hát oda bizony másképp nem jutottam volna el, vagy nem jutottunk volna el. Mert bár azóta Benyovszky Móricon, s még másokon kívül távolról sem az első voltam, aki ott járt, mondjuk a 20. században is jónéhányan jártak már ott, de azért túl sokan nem, most sem. egy kimondottan turistaút ez, ugye, de ez bizony repülés nélkül megoldhatatlan lett volna. És nekem azért íróilag is érdemes volt oda elmennem, azzal együtt, hogy egyéb feladatomat, remélem, teljesítettem, de íróként is hoztam magammal két verset, melyek egyike sem ott született, az egyik fél évvel később idehaza, a másik pedig jó két évvel később, mert egyszerűen nem tudtam, hogy milyen műfajban lehet ezt egyáltalán megírni. Végül mégiscsak versbe kívánkozott az, hogy láttam ott Tananarivben, tehát Madagaszkár fővárosában egy vidékről feljött embert, igen sok vidéki ember volt ott együtt egy pártkongresszuson, sok szegényember, nagyon sok mezítlábas, (augusztusban volt ugyan, de az náluk téli évszak, tehát olyan áprilisi, májusi időnknek felel meg körülbelül, tehát mezítláb (bizony nem kéjmámor akkor járkálni), igen sok mezítlábas és rossz ruházatú embert láttam, de közöttük is egyet, aki nemcsak mezítláb volt, hanem egy kilyuggatott katonaköpeny volt rajta (hogy azért ne fázzon, főleg a reggeli és esti órák hűvösek, napközben meleg van), és ez a kilyuggatott katonaköpeny egy második világháborús magyar katonaköpeny volt (az egész biztos, mert még egy gomb is rajta volt, és aztán közelebbről megnéztem), hogy került oda, ezt csak az isten tudja. Hát a versben (címe is: Katonaköpeny) erről fantáziáltam, hogy mintegy elképzeltem a katonaköpeny útját Madagaszkárig. Mert ahhoz hozzászoktunk mi, legalábbis az én korosztályom még emlékszik arra, hogy a második világháború után sokan sokáig viseltek falun is, városon is katonasipkákat, katonaköpenyeket, mert nem volt más, és azt el kellett használni, de az, hogy ez eljutott Tananariveig, ez egy olyan karrierje volt a köpenynek, azt kívántam, hogy onnan menjen nyugdíjba.

61