Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - "Költészet és valóság" "Én lelkem mire csüggedsz el" című verséről Garai Gáborral Kabdebó Lóránt beszélget
Ahogy így a versek történetét, a versek modelljeit elmondod, egy- egy szó válik hangsúlyossá: láttam. Ezt én verseidről írva korábban is megfigyeltem, és úgy érzem, és akkor is ezt írtam, hogy a látás költője vagy. Egy-egy pillanatnyi jelenet benned úgy rögzül, hogy utóbb a vers aprólékos részletességgel is felidézi. Áltálában is a pontosság, a kidolgozottság a jellemzője verseidnek, a pontosan megformált jelenetből, képből indul és emelkedik meg a gondolat. Mennyi tudatosodik ebből benned alkotás közben? Nem tudom, de semmiképp sem tudatosan van ez így. Nagyon hízelgő rám nézve, hogy úgy véled, a ‘látvány domináló eleme az én verseimnek, de tudok olyat is mondani, amelyik éppen nem látványból, hanem hangzásból született, méghozzá éppen az indiai könyvemet lezáró vers, amelynek az a címe, hogy Valami elveszett, az Beethoven D-dúr hegedűversenyének a sűrű és sokszor egymásután! meghallgatása után született, és furcsa módon összejátszott akkor sokminden. 1970 tavaszán volt. Akkor tértem vissza Indiából (ami számomra az a nagy utazás volt, tehát amiről az előbb beszéltél, hogy régebben az ember életében volt egy nagy utazás, azt hiszem, hogy az én életemben ez volt a nagy utazás), tehát akkor tértem haza, nem sokkal azután vettem halálhírét apámnak, és alig egy héten belül Váci Mihály barátomnak, és főleg a Vád halálának a hirtelensége, váratlansága döbbentett meg annyira, hogy voltaképp megtorpantam azoknak a terveimnek a végrehajtásában, amiket magammal hoztam az útról. Nem tudtam dolgozni, jóllehet azt hittem hazafelé jövet, hogy én most dolgozni fogok, nem tudtam dolgozni, hanem passzívabb foglalatosságoknak adtam át magam, nagyon sűrűn hallgattam többek között ezt a Beethoven D-dúr hegedűversenyt, és ennek is főleg a harmadik tételét, amelyik persze lehet, hogy látványokat is felidéz, de a vers alapjában véve mégis csak a hangzásból született, és az, hogy meg tudtam valahogy, nem megbékélni a gyásszal, mert ez nem jó szó, mert nem lehet és nem is szabad megbékélni, de valahogy el tudtam helyezni magamban azt, hogy valami elveszett és visz- szavonhatatlanul elveszett, és ebben is van valami felemelően drámai, hát ezt ennek a zenének köszönhettem, és tulajdonképpen ez zárja ezt a történetet, mert ez a vens zárta azt a korszakomat, is, voltaképpen, amely azon a tavaszon lejátszódott bennem. Amikor a látásra kérdeztem rá, akkor az a versed jutott eszembe — Cseppkő-szobor a címe — amelyik az aggteleki cseppkőbarlangot idézi fel, szobrokat faragtál ki a versben is, de úgy, hogy ezek a szobrok egyúttal hidegen izzó drámát sejtetnek, szenvedélyeket zárnak magukba. Sajnos ez egy túl gyorsan elkészült vers volt, éppen előttem van a Válogatott verseim kötete, nem vettem föl bele, mert azt hiszem, hogy nem forrott ki kellőképpen ez a vers, és később — bár próbáltam csiszolni —, nem voltam teljesen elégedett vele, de azért persze vállalom, és vállalom az ihlet hitelességét is, mert emlékszem, hogy ott mentünk a barlangban, és ott egy-egy alakzat láttán megkérdeztem, hogy ennek ki milyen nevet adott (hiszen ott felsorolták sorra a különböző cseppkőalakzatokat, amelyeknek különböző híres emberek ilyen és ilyen nevet adtak, valamihez hasonlítván őket). És én gondoltam, ezt biztos mór elnevezték, mert ez a Philemon és Baucis, és Mderült, 62
