Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - "Költészet és valóság" "Én lelkem mire csüggedsz el" című verséről Garai Gáborral Kabdebó Lóránt beszélget

Valódi hazai élmény, és egy valódi külföldi élmény: amikor pár órával korábban még úgy éreztem, hogy ütött az utolsó órám, oly rosszul éreztem magam attól a légibetegségtől, és később azért ugrott be az emlékezetembe ez a rossz közérzet és ez a halálfélelem, mert a Szenczi zsoltárban ez áll: „úgy megtartasz nappal, hogy éjjel vígsággal dicséreteket éneklek néked”. Na de ki ez akihez magamban így fohászkodtam? Sajnos nem vagyok istenhívő, a sajnost azért mondom, mert valószínű könnyebb annak, aki hívő. Akárhogy forgatom, az, akihez fohászkodtam: a haza, az otthonom, mert az ember, főleg ha szorult helyzetben van, főleg ha úgy érzi, hogy most esetleg az utolsó órája is elközel- gett, akkor úgy sejti: legalább jó lenne otthon lenni. És amikor ezt a verset megírtam, akkor voltaképpen arra a megkönnyebbülésre emlékeztem vissza, amikor túl voltam már a légibetegség okozta halálfélelmen, és megkönnyebbültem, hogy ott vagyok és rá tudok csodálkozni az ottani világra, mert addig nem is vettem észre.

Azt, hiszem, hogy éppen ez a Szenczi Molnár idézet, a hozzá való kötődés egyúttal az otthont jelentheti: amit századokon keresztül mondtak, énekeltek, a zsoltár az nemcsak vallásos ének, hanem a magyar kultúrának az egyik legszervesebb része, ami beépül Ady költészetébe éppúgy, mint szinte minden költőnkben ott visszhangzik. Tehát egyrészt ahhoz fordultál vissza.

Hát igen, ahogy mondtam, az otthonhoz, és ha tetszik, a nemzethez, ahhoz a folytonossághoz, aminek egyik megjelenési formája én is vagyok, egy része én is vagyok. Egyébként erre nincs recept, hogy egy vers, egy futó, vagy mélyebb benyomásból született vers mikör jön létre, hogy az impresszió pillanatában (ilyen is megtörtént már velem), vagy egy-két héttel később a jegyzeteket lapozva ugrik ki egy szó, egy jelzés, hogy íme ebből vers is születhet, sőt versbe kívánkozik, vagy akár esetleg esztendők múlva. Ilyenre is volt példa nálam, hogy több év múlva például. Amikor Indiában jártam tíz évvel ezelőtt, 1970- ben, akkor az úton is születtek versek, az úti följegyzések nyomán később, mondjuk egy fél éven belül is született még néhány vers, de aztán még jóval később, talán három évvel, vagy négy évvel később született még egy vers, ami még mélyebben lappangott bennem, egy kisgyerekről, akinek egyik karja sem létezett, csak két csonk állt ki a válláböl, valószínűleg a lepra rágta le a végtagjait, és a nyelvével kéregetett. A nyomor legvégső foka, amit ott láttam. Természetesen ez is valamilyen asszociatív alapon ugrott elő. Ügy, hogy nehéz dolog lenne arra válaszolni, hogy mikor és mitől születik meg egy vers éppen mondjuk útközben, vagy mikor tevődik el hosszabb időre.

Régebben egy ember életében egy utazás meghatározó volt, az olyan volt, hogy egy életen keresztül arról beszélt, hogy járt valahol. Most a modern technika és az utóbbi évtizedeknek az enyhült légköre lehetővé teszi azt, hogy gyakran utazzunk. Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy tulajdonképpen ez a gyorsaság, ez az egymást váltó lehetőségek sorozata nem üti-e ki az élményeket? Ahogy például a tévéhíradó naponta adja az információkat, neveket, képeket, lassan egyik név kiüti a másikat, egy év alatt már elfelejtünk számtalan tényt, ugyanígy egy-egy száguldó utazás olyan, mintha csak színes filmen látnánk. Nem úgy, mint régen, amikor lovon, kocsin,

60