Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)
okait, és akárcsak a nemzetközi munkásmozgalomban, a jobboldali szociáldemokraták árulását.” Nem esik tehát szó sem az állandóan jelen lévő baloldalról. amely az akcióegységet szorgalmazta, sem azokról a szoicáldemokrata munkástömegekről, amelyek nélkül aligha tudtak volna dolgozni az illegalitásba szorított kommunisták a szakszervezetekben és az SZDP különböző szervezeteiben. Még a kongresszus előtt folyó tárgyalások idején Farkas Mihály kije’enti Marosán Györgynek: az MKP vezetői szeretnék, ha néhányan az egyesülésen munkálkodó baloldali szociáldemokrata vezetők közül nem szerepelnének az egyesült párt új Központi Bizottságának jelölőlistáján. Előbb azt hozza fel érv gyanánt, hogy „zsidó származású polgári értelmiségiekről” van szó, akikből amúgy is túl sok van a szociáldemokraták között; majd karrieristáknak nevezi őket, akik „soha nem lesznek kommunisták”. Marosán felháborodik, szembeszáll Farkassal, kenyértörésig viszi a dolgot, maga is lemondással fenyegetőzik. Végül Farkas közvetíti Rákosi üzenetét: legyen, ahogy Marosán akarja, csak „nehogy megbánja később .. Az első a Farkas által kifogásoltak közül: Justus Pál. Később, a választásnál — Szőnyi Tibor, a szavazatszedő bizottság vezetője jelenti — öten is kihúzzák nevét a listáról; de azért bekerül a központi vezetőségbe — vesztére, mint utóbb kiderül. 1948. november 20-án, a nagybudapesti pártfunkcionáriusok értekezletén Rákosi, a reakció elleni harcot értékelve, előbb a Pfeiffer-párt, „a fasizmus politikai szerve”, szétzúzásáról beszél, majd arról, hogy „szorosan együttműködve a szociáldemokrata baloldallal”, sikerült leleplezni „a jobboldali szociáldemokrácia alattomos, munkásmezbe öltözött és éppen ezért fokozottan veszedelmes népáruló politikáját”. Rögtön utána azt hagsúlyozza, milyen nagy segítséget jelent a magyar párt munkájához is a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának létrejötte. Hisz „tavaly a Tájékoztató Iroda mutatott rá arra, hogy eljött az idő a jobboldali szociáldemokratákkal való leszámolásra”, idén pedig „ugyancsak a Tájékoztató Iroda hívta fel a figyelmet arra, hogy mennyire elhanyagoltuk falun a szocializmus építésének kérdéseit”, méghozzá „a jugoszláv kommunista vezetők árulásával kapcsolatban”. Nyilvánvaló, hogy fokozni kell a harcot az Egyesült Államok vezette imperialista reakció ellen; és „ezt a küzdelmet össze kell kapcsolni világszerte a munkásosztály árulói, a jobboldali szociáldemokraták elleni harccal.” Még nincs szó a baloldali szociáldemokratákról — csak az érdemek szintjén! —, de már felvázoltatik a USA „bábhadseregének” frontvonala, a „Tito- bandától” a kulákságig és a „szociáldemokrata kártevőkig”. Aztán következik 1949. A Rajk-perben nem kap nagyobb hangsúlyt a szociáldemokrácia. Rajk László elmondja, hogy 1946 őszén az amerikai hírszerzés tájékoztatta őt arról, hogy a kisgazda jobboldal, a Parasztpárt Kovács Imre-vezette jobbszárnya és „a Peyer, Szeder, Kéthly, Szélig vezetése alatt álló jobboldali szociáldemokrata erők” — együtt a „földalatti horthysta és Szálasi-fasiszta erőkkel” — „nagy tevékenységet fejtenek ki a kormányhatalom átvételére”; de az „eltávolítan- dókr’ között együtt említi a baloldali szociáldemokratákat a kommunistákkal. Később említi, hogy 1947-ben utasítást kapott a jugoszlávoktól: az állambiztonsági szervekhez, a honvédséghez és a Pálffy-vezette Katonapolitikai Osztályhoz igyekezzék minél több jobboldali szociáldemokratát bejuttatni, mert ezekkel „mindenesetre van egy közös bázis, az, hogy az Egyesült Államokra 590
