Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

lékezni a szociáldemokrata baloldali elvtársakról, elsősorban Szakosíts Árpádról, Marosán Györgyből, Rónai Sándorról, és a többi elvtársiakról, akik nem egyszer a legnehezebb helyzetekben, saját jobbszárnyuktól és az imperialisták szolgálatában lévő nyugati szociáldemokratáktól szorongatva, állták a harcot, és végül is legyőzték a soraikban lévő munkásárulókat, és megoldották a szerves munkásegység megvalósítása történelmi feladatának rájuk eső részét. Ezzel soha el nem múló érdemeket szereztek maguknak, és én örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ezeket az érdemeket itt, a kongresszus színe előtt teljes egészükben elismerjem, és még hozzátegyem, hogy ezek az érdemek annál jelentősebbek, mert nem egyszer megtörtént, hogy a kommunista elvtársak türelmetlensége vagy merevsége nem könnyítette meg küzdelmüket.”

Az egységért küzdött baloldaliak tehát nemcsak szép elismerést, de korrekt elégtételt is kapnak. (Persze a neveket soroló, föntebb kurzivált közbevetés már nincs benne a Rákosi-beszédek 1952-es kiadású kötetében; a „soha el nem múló érdem” közben „elszemélytelenedett”: már tudható, hogy kinek nem dukál az elismerés; hogy kinek? — az maradjon csak nyitott kérdés...) Hogy a jobboldaliak fölötti ítélet sommás, hogy nem tesz különbséget Peyer és Kéthly között, azon nem csodálkozhatunk: a harc nem ért véget az egyesüléssel, a nyugati szociáldemokrácia a hidegháborúban az ellenséges oldalon áll, s vele együtt feltehetően ott állnak a részben emigrált, részben itthon elszigetelődött magyar jobboldaliak is. Belül vagyunk hát még mindig az adott harci perióduson, egyelőre nincs helye történelmi értékelésnek. Ebből a szempontból nézve nincs semmi „gyanús” az egyesülési kongresszus programnyilatkozatában sem:

„A párt tudatában van annak, hogy a tőkés elemek békés benövése a szocializmusba lehetetlen, hogy a kizsákmányolok korlátozása, kiszorítása és fokozatos felszámolása múlhatatlanul .kiváltja és fokozza ellenállásukat, tehát kiélezi az osztályharcot. Minél inkább veszítik el a nagybirtokosok és tőkések gazdasági erőforrásaikat, társadalmi és politikai hátvédjeiket, annál inkább nyúlnak szabotázs, kémkedés, földalatti összeesküvéshez. Ez ellen most az államhatalom birtokában vívhatja meg harcát, ehhez a népi demokrácia érdekében az államvédelmi szervek erősítésére, a nép, a munkásosztály, a párt állandó éberségére és harci készenlétére.van szükség.”

A harc valóban folyik, logikusnak tetszhet mind élesedése, mind formáinak változása; a tézisekből tehát nemigen lehet következtetni az élesedő osztályharc „állandósítására”, a személyre — sőt: tömegekre — szóló embertelenségekre, a koncepciós perekre. A.programnyilatkozat elismeri a Szociáldemokrata Párt érdemeit, bár itt már a történelmi értékelésben is mutatkozik bizonyos indokolatlan szűkkeblűség: „A Magyar Dolgozók Pártja büszkén vallja magát a háromnegyed százados magyar munkásmozgalom dicső harcos hagyományai örökösének és folytatójának ... Az első világháborút megelőző évtizedekben a Szociáldemokrata Párt a magyar munkásosztályt osztállyá szervezte, szoicalista osztályöntudatra nevelte... nagy érdeme, hogy megteremtette a magyar munkásosztály tömegszervezeteit, a munkásmozgalom kádereit, és részleges gazdasági és politikai célokért harcba vezette a dolgozókat.” Az érdem elismerése tehát csak 1914-ig szól; a továbbiakban pedig az opportunista felső vezetést illető jogos kritika kiterjesztetik a párt egészére: „ ... nem demokratikus népi forradalomra vett irányt, hanem polgárokkal szövetségben csak demokratikus reformokra, és feladta a forradalmi munkásosztály önálló célkitűzéseit. Tűrte és tenyésztette soraiban az opportunizmust, a szakadás

589