Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Asztalos István: Változó fénytörésben (Somogyi Tóth Sándor: Huszonegy korsó sör

kint. „Az ember az embert sem ismeri” — idézi Voltaire-t, s az olvasó felbolygatott érdeklődéssel készül fel az irodalom által bejárható legnagyobb utazásra az ember körül, aki Homérosz óta nem változott annyit, hogy az Iliászt elfelejtettük volna, s aki mégis oly gazdag és kiismerhetetlen maradt, hogy Homérosz óta nincs próba- tévőbb feladata írónak, irodalomnak, mint e végtelen birodalom térképezése.

Somogyi Tóth Sándor azonban e ponton alulmarad: lajtorjáját az égnek támasztja, de megreked félúton, s horizontja, mely tanulságosan tágas, ha az „itt és most” szemüvegével nézzük, gyarló mód beszűkül, ha a mindig és mindenholt kérjük rajta számon. Fájdalmas a hiány, csak ahol felragyog az eredeti cél, a könyv legszebb, de kivételes lapjain mérhetjük, mekkora a veszteség. Karlovics szökésén a nevelőintézetből, ahogy konok kitartással újra meg újra nekivág az útnak, ha reménytelen is, ha ésszerűtlen is egy hűvös logika szabályai szerint. Karlovics fogalmai mások: apja iszákos garázda, anyja kocsmában méri a bort, de Karlovics logikája más: ha rájuk gondol, a szüleire gondol, anyjára, aki csülköt főz s ezért otthon lenni jó. Szép és igaz írás a Karlovicsról szóló: hogy feldíszíti, fényes vágyaival hogy felaggatja a szeretet azt, amit egyszer magába fogad! Ecce homo: Karlovics! S ecce homo mi mindnyájan, többiek, a sok siető, komoly ember, akik közül egy sem fogja meg a télvíz idején pizsamában szökő Karlovics kezét. Hogy feldíszíthessen bennünket is a szeretetével, hogy ne csak otthon legyen jó, ahol a mama csülköt főz, hanem köztünk is, ahol felemelik azt, aki elesett.

Vagy a címadó írás, a Huszonegy korsó sör Tónija, aki beleugorva egy lehetetlen fogadásba, eltompuló szemmel önti magába a sört, mert Tónit látni kell. Mert Tóni, a senki, főszereplő lett végre egy nagy, ostoba komédiában. Tóni iszik, de a fogadás kegyetlen; nem a huszonegy korsó a lényeg, nem a megpróbáltatás, hanem hogy talpon is kell maradni utána. S a bizonyító tornagyakorlat közben Tóni elzuhan. Nyálasán, zihálva, már csak gyűlölni képesen a földön marad Tóni, az ember. Ecce homo: ugye milyen nevetséges, milyen szánalmas!? És mindezek ellenére és mindezért mégis milyen emberi!

Somogyi Tóth Sándor sokat kockáztat: énben elbeszélt történetei a beleélés bravúrjává kell, hogy váljanak. Sdkerül-e a ritka mutatvány; a nemzedéke megszokott határain átkelő írónak elhisszük-e végül az egyes szám első személyt, áthidalja-e az évtizedes távolságot a lélek átöltöző leleménye, az empátia? Somogyi Tóth Sándor végül sikerrel oldja meg feladatát, hőseiről elhisszük, hogy azonosak önmagukkal, az átöltöző mutatvány sikerül. Az ár azonban, amit fizet érte: veszteségünk. Elvész ugyanis — ami pedig helyzetéből fakadó erénye lehetne — a fölény. A jó értelemben vett fölény, a rálátás fölénye és a tapasztalaté, a többlet látott nemzedéké, mely nem olyan, mint a következő, de tudja, hogy az milyen, aki nem azonos a következővel, de megérti őt, mert önmaga folytatásaként ismeri el.

Somogyi Tóth Sándor sokat tud hőseiről: tudja, miként beszélnek, szeretnek, szórakoznak, ismeri arcukat, mozdulatukat, ismeri a lakást, ahol élnek, s tudja, hogyan futnak zátonyra jobb sorsra érdemes házasságok, s hogyan, vész össze egyazon természet dühétől hajtva apa és leánya. Helyzetei ezért ismerős helyzetek, világa — néha pirulva vállalt — otthonunk: ráismerünk még a mondatainkra is. Így beszélünk mi, így veszekszünk, így okoskodunk, így vallunk szereimet; ezek a földön álló, nagyon nem légies szavak a mi földön álló, nagyon nem légies életünkből ismerősek, mint a helyzetek, melyekben megszólalnak. Innék közegének szilárd valószerűsége, ez az eredendő hasonlóság, mely magán viseli modelljének összes jegyeit. Így élünk mi, így beszélünk: kicsit szürkén, kicsit unalmasan, veszedelmesek e hasonlatosság konzekvenciái: a poroszkáló mondatok, kacska okoskodások, ez az egész földi nehézkedését már teherként viselő világ, mely hasonlít ugyan, de félő, hogy ez realizmusnak hiányos. Mint ahogyan nem azonos az igaz s a valódi, mert a valódi még lehet embertelen is; mint ahogyan minden korty valódi világnak ott habzik az ég a tetején. Mely ezúttal —r úgy tűnik — ritka dugáruként került csak be Somogyi Tóth Sándor írásaiba.

Kár, hogy könyvében veszteségünket méri csak e néhány pillanat. Ahol felra571