Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Takács Péter: Három könyv az abszolutizmus koráról
gyog, az eltökélten realista közeg eredendő szürkeségén is átüt egy valóság fölötti világ, a költészeté, mely örök, akár az ember, akit befogad. Novelláinak sora: magányosan nyújtózó csúcsok, s végtelen, széleshátú dombság. Írásai okos írások; szeme éles, s amit észrevesz, leírja pontosan. Csak a csoda marad el: mára datált novelláin — félő — túlhalad a holnap. Az önmagát nem ismerő ember pedig várja a folytatást: tartassák eléje mélyre tekintő, nem-homályos tükör. (Magvető, 1981.) ASZTALOS ISTVÁN Ügy tűnik, az elmúlt években megélénkülő történelmi érdeklődésünk előszeretettel fordul múltunk olyan periódusai felé, amikor válságos helyzetekben a kiútkeresés többféle lehetősége, ezáltal az emberi, politikusi választási lehetőségek többféle változata kínálkozott pártolásra. Mondjuk úgy: alternatívákban bővelkedő, politikusi magatartásokat szelektáló, politizáló csoportokat elkülönítő, elveket, eszméket, embereket egyformán „próbáló”, színes, de konszolidáció-hiánnyal küszködő korszakok izgatják kíváncsiskodó fantáziánkat. Alighanem ezzel magyarázható az a felfokozott .érdeklődés is, ami a Ferenc József-i neoabszolutizmust kíséri napjainkban, no meg azzal, hogy a korszakot a kiegyezés zárta, majd a „boldog békeidők” követték. Nemzeti, de egyben társadalmi létünk sorsfordulója volt a válságokkal tűzdelt neoabszolutizmus, és az azt lezáró kompromisszum félszázad múlva nemzeti és társadalmi tragédiába torkollott. Valahol tehát elrontottuk, valahol nagyot tévedtünk, és ennek a tévedésnek a hajszálgyökereit óhajtja felkutatni a társadalmi emlékezet, amikor mohó kíváncsisággal arra ösztönzi a történészeket, de a szépírókat, ismeretterjesztőket is, hogy birtokolt mesterségbeli eszközeikkel nézzenek szembe a korszak problémáival. 1981-ben eddig három nagy példányszámban megjelenő munka szerzője törekedett az olvasók abszolutizmus korszaka iránt megnyilvánuló kíváncsiságának a kielégítésére. A tavaszi könyvhét alkalmából Kosáry Domokos és Nemeskürty István, a nyári hónapokban pedig Somogyi Éva könyve jelent meg. Történelmi munka mind a három. Múltunknak az eddiginél hitelesebb és pontosabb ábrázolását vállalták a szerzők. Elsőként, nem az udvariasság okán, hanem a korszak egészét átfogó, a kiegyezést is értékelő szintézis-jellege miatt Somogyi Éva könyvéről, a Magyar História sorozatban megjelent, az Abszolutizmus és kiegyezés 1849—1867 címűről illik szólnunk. Somogyi Éva tudományos érdeklődése az osztrák—német politikai csoportosulások eszmerendszerére és törekvéseik sorsára irányul elsősorban. Munkássága során az osztrák—német politikusok elképzeléseit, azok társadalmi fogadtatását, az egyes pártok, csoportosulások törekvéseit óhatatlanul szembesítenie kellett az udvari körök törekvéseivel, de párhuzamba kellett állítania a magyarországi politikai célkitűzésekkel is. így érthető, hogy a Bach-korszak és a Schmerling-féle provizórium korát nemcsak magyar szempontból, hanem az osztrák—német szemszögéből is mérlegeli. A most ismertetendő könyve ugyan nem tudományos céllal íródott, hanem — a sorozat jellegéből fakadóan — ismeretterjesztő szándékkal. Mégis van egy olyan pozitívuma, amit kutatóinknak is meg kell szívlelniük: Magyarország polgári átalakulásának a történetét elemezve, akár 1848-ról, akár a társadalmi és nemzeti törekvések megítéléséről, akár a Bach-korszakról, akár pedig a Schmerling-féle alkotmányos törekvésekről, illetve magyarországi provizóriumról legyen szó, e folyamatokat nem szabad kizárólag a magyar politikai és társadalmi törekvésekre koncentrálva értékelni. A közös uralkodás alá szerveződött birodalom országai és tartományai kölcsönösen feltételezik egymást, a részek, tartományok és országok sorsa történelmileg Három könyv az abszolutizmus koráról 572
