Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Asztalos István: Változó fénytörésben (Somogyi Tóth Sándor: Huszonegy korsó sör

keveset. Pedig a tét nem kevés: a jelképpé emelkedő nagymama lehet archimédeszi pont; a rendező és fia éppen általa lehetnek azok, amik. Amit ő jelenthet, a rendezőben és fiában éppen az a hiány, a nagymama a volt, vagy ha ez is csak illúzió, hát a lehetett volna, tőle nyeri arcát a következő generáció. Arca a nincs, s talán a nem is lehet; ebben azonosak ők ketten, apa és fia: azonossá teszi őket a közös viszonylat — a nagymama. E tájékozódási pont nélkül irányavesztetten tántorog a novellák sora, de Somogyi Tóth Sándor épp e pont koordinátáit határozza meg elszegényítő vázlatossággal. Mert a nagymamáról sokmindent tudunk: tudjuk, hogy törékeny és hogy rózsaszín a bőre, tudjuk, zalai tájszólásban kínálja a rétest, s hogy jó napjain régi viccekkel mulattatja a családot, de épp e tömérdek naturális részlet bizonyul soknak. Mert elvész köztük, feloldódik a jelkép, mert több lenne az írások hitele, ha kevesebb a nagymamát hússá-vérré hitelesítő részlet. S ha a nagymama csak nagymama, legfontosabb viszonylatát veszíti el a ciklus. A távlatot, melyben nagymama, rendező és fia nem önmaga csupán, hanem egy-egy generáció: felkínált s be nem váltott lehetőségek. Az itt és most is történő történelem. Az árnyékban hagyott útjelzők tövében némiképp tanácstalanul áll az olvasó, azután — az ideálisnál valamivel töb részt vállalva a közös alkotásból — végül jelképpé emeli a nagymamaát.

A kötetindító ciklus novellái három nemzedék vonulása mentén állnak sorozattá: a nagymama halványuló árnyékában keresgéli riadtan és lehangoló eredménnyel önmagát a másik két generáció. A főszereplő a fiú, aki a széthulló család taszító erejétől hajtva halovány vitalitással botorkál önnön életében. A betegre sikerült nemzedék anatómusa azonban felfedez valami nagyon fontosat: az örökletesség jegyeit, tüneteket, melyek a lényegtelen különbségeken túl és fölött ijesztően hasonlítanak. Első pillantásra nemzedéki küzdelem folyik itt, hiányzik azonban e küzdelmek megszokott tere, az indulatok legfőbb generátora: a különbözés. Harcuk ezért heves, de reménytelen: az értelem hiányzik mögüle, hogy általa más, talán jobb lesz a világ. Az egymásnak szegezett pengék vadul villognak, de a gyógyító amputáció elől a megtévesztésig hasonló mozdulattal tér ki apa és fia. Ez lényegük: mellékvágányokra térnek, melyen hivalkodóan zakatol a kerék, de a kocsi a semmibe fut. A kikerült szembesítés helyett illúziókat fabrikálnak s petyhüdt vitorlákkal hajókáznak tovább a parti vizeken. A fej elfordítása közös mozdulatuk; a valóság elől mindketten kitérnek, ezért élnek valóság alatti életet.

A címadó választás hamis: se tigris, se birka, csak a régi nemzedék képére faragott generáció éli itt kibékíthetetlen hasonlatosságban életét. Se tigris, se birka: a rendező fia csak olyasféle, mint a rendező.

Somogyi Tóth Sándor azonban tudja: a hasonlatosságokon túl a rendező fia valamiben mégis más, mint a rendező: a fiúnak nincsenek emlékei; Születésénél fogva örök lekéső; nem láthatta már a prófétai kort, neki felnőni már csak a cinikus kiábrándulás jutott, s vakfoltosak lettek a fényes szelek, mire fújni kezdtek fölötte is. Cinizmust örökölt csupán, a harsonázó forradalomból csak a hétköznapokat; élet helyett éldegélni engedték csak s elballagó tizennyolc évéből talán jóvátehetetlenül kii- felejtődtek már az eszméltető megpróbáltatások.

Az Üzenet sörbeborult kiskatonája mondja: én nem leszek dudás. Késő is lenne már: szerelmes kalandozásai közben elfelejtődött ugyanis a lényeg, a pokol, melyet megjárni kicsit kényelmesre sikeredett a duda egykor tán reményteli várományosa. A felelősség azonban közös: Somogyi Tóth Sándor jól látja, hogy a fényes szelek fújása óta a pokol is megváltozott valamiképpen. Szabados Gábor kiábrándító felfedezése nyer megint új dimenziót: pocakot eresztettek már a tegnap prófétái. Talán éppen azok, akik — ha kell — a pokol próféciáival ébren tarthatták volna a már csak üdvözölni akarókat, s akik fiaik előtt — mert maguk elkényelmesedtek már velük tartani — inkább eltagadták, hogy van pokol. Innen, hogy a novellaciklus fiatalemberével alig történik valami, sorsa arasznyi csupán, a hétmérföldes életeket csak elképzeli magának. Raszkolnyikovról álmodozik, de nincsenek illúziói. Tudja, hogy nem Raszkolnyikov. Csak a rendező fia: a második generáció.

Somogyi Tóth Sándor könyvének mottója azonban többet ígér, messzebbre te570