Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Laczkó András - Kurucz Gyula: Léggömbhuszárok
„Kirobbanásig harmonikus költészet.” — írta róla Tandori. De megszülethet-e a „harmónia” másból, mint a robbanás küszöbén vibráló anyagból, ha egyszer ez az „adott világ” s ha „varázsainak mérnöke”-ként csak ebből szerkesztheti meg önnön rendjét a költő? „Valami végképp elveszett / a rugóvá tekert világból.” — mondja a Kockakövek-ben, nem állítva, hogy ez a „valami” megtalálható, de „rugóvá tekert versek” sorában mutatja fel, szenvedi meg hiányát, és a kötet legszebb versében — a jövőbe vetítve ugyan — meg is haladja azt: „Állsz egy üres lavórban, amit / úgy is hívhatnék: jövő, / gyönyörű vagy és meztelen, j tehát múlandó gravitációban, / s mikor annyira önmagad leszel, / hogy önmagodról elfeledkezel, / fölismer mind, és újra megfogan / az időben a tér, a nincsben a van.” (Állsz egy üres lavórban). Bertók László póztalan, teátrális gesztusok nélküli küzdelme kimondva-kimon- datlanul ezért a „mikor annyira önmagad leszel” állapotért folyik. Ezért kell leszállnia „oda, ahol a rost beszél”, „a héja alá, a ricsaja alá, / káprázata és bilincse alá,” „ahonnan míg fölér, / elhajlik minden lényeg ujja.” (A rost beszél). Talán a Tárgyak ideje legfontosabb mondata ez, s ha az a bizonyos „lényeg ujja” el is hajlik óhatatlanul, a mérce, a mérték nem lehet más, mint hogy mennyire hajlik el. Nyugtalan, kockakő-sűrű versek sorakoznak kötetében „megnyugtató” válaszokként illúziótlanul, félre- és mellébeszélést nem ismerve: „Mint a leeresztett halastó / mélyén a maradék víz, / csillogok a távoli partra. / A nap, mintha egy béka izzó / szeme volna. Megérint. / S emelem medrem a halakra.” (Kockakövek). A „költészet közlegényéinek nevezi magát egy helyütt. Teljesítménye, rangja valamelyes ismeretében töprengek el végül, hogy hát mi is ez? Túlzó szerénység? A „létra” megvetése? Egyik sem. Inkább józan számvetés és jogos öntudat. Józan számvetés az" irodalmi élettel és tudása az irodalom életének, ahol a hadnagyi, tábornoki csillag belülről pirosodva üt át a vállon, megjelölve visszavonhatatlanul kénytelen viselőjét, aki makacs következetességgel teljesíti be egyre inkább Hamlethez címzett kötetzáró somit: „Bennünket jelölsz, ha elkülöníted / pontosan, ami még te vagy.” (Szavak a sugólyukból). Elrejtőzve a tárgyaiban, kirajzolva a tárgyainkat. „De talán ez a legtöbb.” (Magvető, 1981.) PARTI NAGY LAJOS Kurucz Gyula: Léggömbhuszárok Kurucz Gyula indulásakor magasra helyezte önmagának a mércét, olyannyira, hogy volt, aki attól féltette, a későbbiekben nem fogja bírni erővel. A megtett, út jelzi, hogy az eredeti szándék helyes volt, az írói elképzelések egyre inkább megvalósulnak. Pályakezdésétől van Kurucznak egy speciális képessége, ami abból a felismerésből eredt, hogy jelenkorunkban már nem lehet ugyanaz a mese, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt. Ez a fonák megmutatására ösztönzte. Ábrázolásmódját legtöbbször a groteszk határozta meg, de nem egy elmélet következményeképpen, hanem annak kiemelésével, hogy ez a jelenség a világ szerves része. A korábban megtalált nézőponttól nem távolodhatott messzire a Léggömbhuszárokban sem. A hős itt sem érzi jól magát (elsősorban nem egyéni, hanem társadalmi értelemben), olyannyira, nem, hogy a külvilágtól elzárt toronyszobába kerül. Ez a helyzet sokféle érdekességet rejt. Adott egy férfi, akinek közvetlen emberi kapcsolatai problematikusak, vagy inkább ab ovo megoldatlanok. Így az erkölcsi konfliktus kikerülhetetlen. Ebben a képletben ott a groteszk elem, hiszen a főhős csak „lötyög” mintsem harcol, elfogad szituációt és menekül attól egyszerre. Az író — ahogy korábbi műveiben — itt sem foglalkozik a hős megítélésével, inkább ironikus 566
