Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Pomogáts Béla: Közelkép és csoportkép (Tóth László: Vita és vallomás)

számot adhattak a szlovákiai magyarság történelmi tapasztalatairól, nemzetiségi törekvéseiről. Az értelmiség és általában az irodalmi (olvasói) kultúra szomorú hiányáról ma is sok panasz hangzik el. Duba Gyula az értelmiségi létforma megteremtésének nehéz küzdelmeiről beszél: „Bizonyos esetekben, bizonyos történelmi helyzetekben az értelmiségi életforma lehetőségeit meg kell, illetve újra meg kell teremteni. S a mi esetünkben éppen ez történt, ami azért volt nagy tanulság a számunkra, mert e tény felismerésének folyamata párhuzamos volt nemzetiségi kultúránk újrateremtésének folyamatával.” Cselényi László és Dénes György pedig az irodalmi (olvasói) kultúra kezdetiessége miatt panaszkodik.

A nemzetiségi értelmiség politikailag determinált fejletlensége, a nemzetiségi tömegek kollektív tudatában rejlő történelmi traumák okozzák, hogy a szlovákiai magyar író nemegyszer légüres térben érzi magát, sőt bizonytalannak látja a nemzetiségi sorban élő népcsoport etnikai és kulturális jövőjét. Gál Sándor a szlovákiai magyar értelmiség egyrészének fájdalmas nemzeti elidegenedését állapítja meg: „reál értelmiségünk nem úgy viszonyul itteni magyar valóságunkhoz, ahogy kellene, s nem kötődik olyan erősen anyanyelvi közösségéhez, mint humán műveltségű értelmiségünk, amely többé-kevésbé sajátos nemzeti és nemzetiségi kultúránk megismerésében nőtt fel. A sajátosan szlovákiai magyar tudományosság fogalmáról beszélni ugyan lehet, de nem biztos, hogy egyáltalán létezik. S ha vannak is magyar nemzetiségű vagy anyanyelvű tudósaink Szlovákiában, nem biztos, hogy tudományos életünk is van. Ilyenképpen szlovákiai tudományos értelmiségünk sem nagyon lehet. De észrevételem szerint már humán értelmiségünk nemzetiségi tudata is gyengül, kötődése a szlovákiai magyarsághoz, a sajátosan szlovákiai magyar valósághoz meglehetősen lazul.” Hasonló gondokról ad számot Dobos László: „Az utóbbi időiben sokat foglalkoztat egy jelenség, a nemzetiségi komfort. Valamiféle közöny, érdektelenség, a dolgok kényelmes megközelítése tapasztalható. És a dolgok elhallgatása is. Elbizonytalanodás, igen, talán ez a legjobb szó. Például: egyre csökken a magyar iskolák száma, egyre kevesebb gyermeket íratnak magyar iskolába. A nemzetiségi elbizonytalanodás kézzelfogható következménye ez. Választ váró kérdések sora áll előttünk, amelyek fölött szónoki fordulattal vagy kézlegyintéssel nem lehet napirendre térni.” A magyar iskolák és iskolások számának csökkenésén érzett aggodalmáról számol be Rácz Olivér is, azt hangsúlyozva, hogy a szülőknek fokozottabban kellene élniök azokkal a törvényes lehetőségekkel, amelyeket számukra a kormányzat megnyitott. A szlovákiai magyarság tömegeinek nemzetiségi tudatát ő sem tartja kielégítőnek és megnyugtatónak: „ez az — mondja —, ami engem nyugtalanít. A beletörődés, a többletmunka vállalásának és a nemzetiségi felemelkedés belső igényének hiánya. Az anyagi konformizmussal nem ritkán együtt járó szellemi konformizmus nagyméretű térhódítása.” Varga Imre pedig már úgy látja tapasztalatai nyomán, hogy a „kisebbségi humánum” Fábry Zoltán által megfogalmazott tételét, legalábbis ennek a tételnek a gyakorlati érvényesülését meg kell kérdőjeleznie, és esetleg a tömeges asszámíláoió lehetőségével is számolni kell: „valóban olyan erősek, politikusak, tettre készek és műveltek volnánk? A nemzetiségi lét (az elméletek szerint) a humanizmus példája, gondjai-bajai is világtávlatúak, mert a világszerte ható uniformizáció éppen a kis közösségeket bomlasztja föl, illetve olvasztja bele a nagyobb közösségekbe; a probléma tehát nemcsak a nyelvi, kulturális és politikai jogokat érinti”. E jogok gyakorlati érvényesülését is — tehetnők hozzá mi, olvasva a szlovákiai magyar írók nem mindig bizakodó helyzetjelentéseit.

A bizonytalanság érzése közelebbről érinti az irodalmi életet: a szlovákiai magyar író általában csonkának érzi a nemzetiségi irodalom intézményi rendjét, elsősorban a kritika hiánya, illetve nem megfelelő működése következtében elégedetlen. (Ez az elégedetlenség, különben a magyarországi irodalmi életből is ismerős.) Kétségtelen dolog, hogy a szlovákiai magyar irodalomban a kritikai munka kifejlődésének kellett a nagyobb akadályokat leküzdenie: az ötvenes évek irodalombírálata, ahogy Turczel Lajos mondja, szükségszerűen „pedagógiai” jellegű lehetett: a bátortalanul meginduló irodalmi fejlődést inkább biztatnia kellett, mint nyesegetnie. Sokáig hiányzott az az elméleti kultúra, amelyre a kritikai gyakorlatnak épülnie kel594