Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)
SÁNDOR ISTVÁN A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban Vidámsággal, nevetve úrrá lenni életünk zavaró-boszantó buktatóin — őrök igényünk. Időtlen idők óta kezünk ügyében a görbetükör, amely egyének és típusok, osztályok és népek sajátos szemléleti korlátáit, társadalmi-gazdasági viszonyok ellentmondásosságát, filozófiák üzemzavarait torzképszerűen mutatja meg: az anekdota. Mint műfaj végigkíséri történelmünket, legjobb darabjai évezredek előtt rögződtek meg, s azóta élnek Európa köztudatában. Neve azonban változékony. Az ókor apof- tegma néven emlegeti, e szó talán velős mondásnak, találó feleletnek fordítható. A középkorban exemplum, azaz vallási-erkölcsi igazságokat megvilágító példázat. A XV. századtól latin humanista gyűjteményekben facetia a neve, célzással az elmés történet finom, ,facetus’ jellegére, bá e szó csupán a kidolgozást jellemezheti, amelyre a tartalom vaskosságából sokszor rácáfol. S azután még az egyes népek külön- külön műfaji terminusai, mint a Schwank, a farce stb! A címke változik, az ötlet marad. Szeged vidékén Mátyás király udvari bolondja, Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály bizonyítja be (rendszerint fogfájást színlelve), hogy a baj, betegség ellen mindenki tud egy-egy csalhatatlan gyógyszert, egy nap alatt is akár száz hatékony recept állhat össze az emberek orvosló tudományából. De ki gondolná, hogy a tanulságot: „Debrecenben mindenki orvos” — az ókori görög világ bölcse, Platon fogalmazta meg először, mikor beteg szolgáját Egyiptomban orvos helyett tanulatlan házigazdája gyógyította meg tengervízzel: „Egyiptomiban mindenki orvos”. Századokon át gazdagodik az anekdota-tömeg Európa köztudatában, tovább élteti mind a szájhagyomány, mind a kéziratos irodalom, s már a könyvnyomtatás első korszakának világi kiadványai közt is egymás nyomába lépnek a latin, majd a nemzeti nyelvű anekdotagyűjtemények. Szembetűnő, hogy e gyűjtemények egynémelyikében a vidám történetkék sorba- kapcsolódásának, ciklusba rendeződésének, regényszerű egybeszövődésének is tanúi lehetünk. A folyamat egyes anekdota csoportok rokonjellegéből önként következik. Párhuzamos vagy éppen azonos olykor hőseik egy-egy meghatározó vonása, máskor csínjeik sajátossága, szellemességük, ravaszságuk, szemtelenségük, gonoszkodásuk jellege és foka, ismét máskor eseteik célzata vagy éppen a személy vagy típus, amely bennük céltáblául szolgál. Az anekdota természetesen önmagában, lebegő, kötetlen állapotában kell szárnyra, lényegében ez is igazi és általános életformája. Mégis alig akad e történetkék közt olyan, amely más hasonlókat ne idézne hallgatói emlékezetébe. Tanúi vagyunk, mint követ vidám társalgásunk során szó szót, anekdota anekdotát ezzel a törvényszerűséggel: a lusta, a részeg, a diák, az orvos, az arisztokrata, a cigány — megannyi „hős”, kalandjaik sorra előkerülnek a beszélgetők emléktárából, nagyrészt egyazon alapszemlélet szerint, azonos emberi jegyek kiemelésével, komikus túlhangsúlyozásával. Érthető, ha a közös nevezőre hozható esetek hőse alkalmas időben nevet kap, s így mintegy megtestesül, élő emberré válik, a nevhéez kapcsolt anekdotákat pedig jól-rosszul összefűzve-fonva, többé kevésbé egységes történetként adja tovább az élőszóbeli és az irodalmi hagyomány. Ilyen folyamatok jelei az ókor óta jelentkeznek az anekdota történetében; anek- dotikus életrajzként bontakoznak ki idők folyamán a filozófus Demokritosz vagy az állatmeséket írogató Ezopusz köré csoportosult szellemes-vidám történetek stb. Hasonló képződmények alig képzelhetők el az élőszóbeli anekdota-mondó gyakorlat, a szájhagyomány nélkül, amely a képzetttársítás törvényszerűségével hozza vonatko543
