Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)
zásba egyik apoftegmát a másikkal, teremt összefüggést exemplum és exemplum, csíny és csín között. Érthető, hogy a magyar néphagyományban is napjainkig nyomon követhetjük a világ nagyhírű tréfamestereinek tetteiről szóló anekdotákat. Száj- hős és bugyuta, ravaszdi és gyermekded, sunyi nyelvöltögető és életveszélyes gáncsvetésekre kész figurák emlékét őrzi népünk is évszázadok óta. A Salamon királlyal perelő Markalf, a világot lóvátevő Csalóka Péter, Eulenspiegel magyar mása, de a síma ajkú, szelíden köntörfalazó Naszreddin Hodzsa esetei nálunk is, mint szerte a világon egyre szájról szájra járnak. Alakjuk olykor ki is lép az anekdota kereteiből, közmondássá lesz, mércévé formálódik, amelyhez ismerőseink furcsaságait mérjük; ismét máskor, mintegy megemelkedve mesehőssé válik, népköltészetünknek az anekdota földönjáró műfajánál költőibb műformáiba lép át. Még mielőtt a kolozsvári Heltai Gáspár nyomdájának kiadásában, címlapjának fametszetén az 1577. évszámmal megjelent volna „Salamon királynak, az Dávid király fiának Markalffal való tréfabeszédek rövid könyve” — Markalf nevét nálunk már régen ismerték. Bolondos históriájának egy részét már 1453 és 1470 közt latinul is feljegyezte a Béldi-kódex, nevét Tinódi egyik verse is szóbahozta, tetteiről szigorú ítéletet mondott Bornemisza Péter „Ördögi kísértetek” c. munkájának lapjain. Az „igen bőv beszédű és tsátsogó ravasz álnok paraszt ember” nyelveskedései, cselekedetei már a XVI. század végére közmondásossá lesznek, íróink Istvánfi Miklóstól Pázmányon, Apor Péteren át Kazinczyig és rajta is túl vissza-visszatérnek dolgaira. Hazai megjelenése előtt pedig a mű már hosszú utat tett meg a világirodalomban. Pápai irat nyilatkozik már az V. század végén bizonyos Contradictio Salamonis c. munkáról; s ha ez talán csupán feltételesen azonosítható a művel, kétséget kizáróan erre vonatkozik a XII. században Villermus ciprusi érsek nyilatkozata, amely Josephus Flaviusra hivatkozva Abdimusnak, Salamon királlyal folytatott vitájáról beszél, s hozzáfűzi: „ö volt talán az, akit a népek mesés elbeszélései Markalfnak hívnak, akiről azt mondják, hogy Salamon találós kérdéseit megfejtette, válaszolt, s viszonzásul ismét megfejtésre váró kérdéseket tett fel neki.” A történet népkönyvvé lett, a ponyván folytata életét, Európa különböző nyelvein több száz, magyarul tizennégy kiadását tartják nyilván. Az irodalmi adatok mellett azonban hazánkban néprajzi adatok is bőven tanúsítják Markalf népszerűségét. Parasztságunk méltán vélhette, a bibliai Salamin királlyal nyelveskedő Markalf az ő nevében szól, az ő érzéseinek ad hangot, azok szerint ítélkezik. A nyersen paraszti szó először valóban Markalf ajkán hangzott el irodalmunkban. Salamon fentebb stílusú kijelentéseivel szemben az „alsóbb nép hangja” az övé, vitájukban a király magasztosan bölcs okfejtésére ő a napi tapasztalatra építve, a paraszti ész józanságával felel: „Salamon: A jó asszonyi állat szép ékességeire és gyönyörűségére vagyon az ő urának. Markalf: A téjfeles fazék míg tele van, igen kell azt macskától őrizni. Salamon: A bölcs asszonyi állat házat épít magának, a bolond pedig, ki volna is, elrontja. Markalf: A jól megégetett fazék több ideig állandó, és aki tisztán tartja, tisztán iszik belőle. Salamon: Az istenfélő asszonyi állat méltó a dicséretre. Markalf: A jó macskát az ő bőrejért meg szokták nyúzni. Salamon: A szép és tökélletes asszonyi állatot minden drága marhánál drágábbnak kell becsülni. Markalf: A kövér és temérdek asszonyi állat, úgy tetszik embernek, hogy ada- kozóbb volna.” Munkánk e dramatizált első részének stílusjáréka sajátos dialektikájával, a bibliai hangot paródiaszerűen a parasztival váltogató előadásával önkéntelen a Csongor és Tünde egyes jeleneteit idézi emlékezetünkbe, ahol a tündéri szereplők emelkedett gondolataira Balga és Ilma hasonlóan pórias szemlélettel felel. A Markalf-förténetek kelendőségét népünk körében e formai-stiláris sajátságok 544
