Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - "Költészet és valóság" Szántó Piroskával virágokról, szerelmesekről, feszületekről beszélget Kabdebó Lóránt
könyvtől kezdve minden van a népi krisztusokról, és egyáltalán divat lett ennek a gyűjtése — és hogy is mondjam? —, a propagálása. Azt hiszem, ezek a balatonkömyéki szobrok külön stílust képviselnek, vagy egy műhely, vagy egy mester alkotásai. Igen, én is sokszor gondoltam rá, hogy valószínűleg egy erős egyéniségű mester nyomta rá a bélyegét, nem is szólva .arról, hogy van egy egész csomó, amelyik ugyanabból a fajta rózsaszínes-zöldessárga kőiből, nem tudom', milyen, nem vagyok szobrász, szóval ilyen kőből készült, és a keresztnek a három fölső ága tulipán vagy virágformára van kicifrázva. De amit én legjobban sajnálok, mondom, azok a pléhkrisztuso'k. Például nem tudom, emlékszik-e arra, mikor egy havas vasárnap délelőttön elindultam Krisztus kereső útra, Gyulakeszire. Mert hova megy az ember vasárnap délelőtt, ahol embereket akar látni, mikor már a templom ozásnak vége van? Kocsmába. És ott egy őszöreg ember, olyan volt mint egy mesében, ott volt és megkérdeztem, vannak-e ezen a környéken régi feszületek, Jézuskák, pléhkrisztusoik, ilyesmi, akkor az öregember egy csodálatosan költői választ adott: „Menjenek csak el Sáskára, ott meglátják a templomot, nem nagyobb, mint egy becsületes tarisznya — mondta —, akörül biztosan találnak olyat, amilyet keresnek”. Hát csakugyan találtunk is, nem szólva arról, hogy a sáskai templom kő sisakos volt, és támfalas és gyönyörű. Kívül a portikuszban volt a harangkötél, szóval mindenképpen egy nagyon ősi és nagyon szép templom volt, és mögötte a temetőben volt két remek pléhkrisztus, tökéletesen megrozsdásodva. Ami azt jelenti, hogy csak a körvonalai látszottak. Egészen .különlegesen érdekes volt, ahogy a havas fák és a havas háttérből — mögötte az gpróra megrajzolt domb — kiemelkedett ez a sötét mélyvörös, majdnem feketén vörös pléh sziluett a vörös kereszttel. Felejthetetlen volt. Gondosan elkerültem ezek után azt, hogy a helybeliéhkel beszéljek, mert hogyha ezek is meglátják, akkor ezek is keresztet vetnek rémületükben, hogy ezt rajzolom, és gyorsan hoznak egy vadonatújat. Holott, és most következik a költészet, én nem egy az egyben rajzolom le ezeket. Mert miért kell nekem ezeket megnézni? Meg kell néznem, pedig egy csomó barátom, aki értesült erről a gyűjtőszenvedélyemről, többször felajánlotta, hogy fotót csinál róluk. Jómagam is gyűjtöttem, hiába. Mint említette, gyakorlatilag nem tudja használni ezeket. Én nem. Nekem ott kell látnom télszagúan, vagy nyári, hervadt csokrokkal a környezetébe beágyazva. És az a furosa, hogy csak egy tenyérnyi rajzot osinálok róla, ezen a tenyérnyi rajzon jóformán néhány barmolás van, semmi egyéb, és mégis nekem jobban felidézi, mint a fotó, amelyük .pontos és részletes, és hát semmi kívánni valót nem hagy maga után. Mégis, fotó után nem tudok dolgozni. Az az apró vázlatkönyv kell, mert ilyenkor nem hurcolok magammal nehéz dolgokat. Annak a lapjára karmolt rajz pedig felidézi a környezetet, felidézi azt a hangulatot, amiben láttam. Ezért nincs két egyforma Krisztusom, még akkor sem, hogyha ugyanazon a délelőttön láttam, ugyanazzal a kézzel készített két Krisztust, akkor is mást jelent nékem. Van egy nagyon kedves, nekem nagyon kedves képem, a Szőlőhegyi Krisztus. Ezt Szig- hgetnek a belső hegyén láttam, köröskörül szőlő volt. Igen, de nem tudtam 539
