Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - "Költészet és valóság" Szántó Piroskával virágokról, szerelmesekről, feszületekről beszélget Kabdebó Lóránt
elvonatkozódni attól, hogy nem sokkal azelőtt egy madárijesztőt láttam, amit — ne vegye senki blaszfémiának — hogyha geometrikusán fogalmazom meg, akkor ugyanannak a-z áldó téglalapnak az osztása, mint a kereszt és a Krisztus. Nem tehetek róla, nekem ahhoz a szőlőhegyi Krisztushoz szervesen hozzátartozott a szőlő között álló madárijesztő, és egy angyal, amelyik ugyanebbe a geometrikus formába volt írható, a kitárt szárnyaival. Természetesen a zöld szőlőhegynek az alapjából ugrott ki a fehérarany szobor, és teljesen más hangulatú, mint például a szentgyörgyhegyi, pedig térben és időben közel van a másikhoz. A szentgyörgyhegyi az olyan, mint egy öreg király, nem tudom miért, nekem Attilát juttatta eszembe. Mármint a hun királyt? Mármint a hun királyt, nem is József Attilát. De az a furcsa benne, hogy, Attilát semmiféle hiteles ábrázolás nem mutatta be soha, én legalább nem láttam. Volt egy elképzelésem, egy eléggé zordon, fekete szakállú férfiúról, hát ez éppen olyan zordon, fekete szakállú férfi volt, ügyetlenül, hála istennek ügyetlenül volt kifestve, hófehér volt a test, és a szakáll és a bajusz vad, durva feketére volt mázolva. A töviskoszorú pedig olyan módon volt elhelyezve rajta, mint egy királyi korona. Duplán futott körbe, és legjobban még egy sapkához, vagy akár a magyar korona alsó részéhez, pánthoz hasonlított, amin hullámvonalas díszítmény fut végig. Megint teljesen más volt, és más volt a hegymagasi Krisztus is. Az viszont különös, de szintén megihletett — ronda szó, de hát úgy tudom, úgy gondolom, hogy fölkeltette bennem a költészetet, az átírás lényegét. Egy törött oszlop végén. állt. A keresztnek a két kurtább szára letörött, maradt csak a kereszt lába, és azon egy teljesen hétköznapi, gyári, öntött fémkrisztus. De ahogy ez a tájban elhelyezkedett a csonka oszlopon, áhogy a két karja égnek ugrott, és a feje ezúttal nem hajlott a vállára, mert hiányzott alóla az összekötő léc, annyira az égbe szaladt, hogy nincs az a mennybemenetel, ami bennem áhitatosabb, feszültebb vagy érdeklődőbb érzést kelthetett volna, mint ez a népi Krisztus, ami voltaképpen nem is volt népi Krisztus. Tehát ez a balatonkömyéki motívumgyűjtés, nevezzük annak, tulajdonképpen kialakított egy olyan művészi reflexet, hogy bármerre jár, keres hasonló motívumokat? Igen, nem lehet előlük elzárkózni. Akkor is, hogyha sablonosak, és akkor is, hogyha nagyon gyakran, különlegesek. Persze az idő az furcsa dolog, és a piszok is nagyon furcsa és dekoratív dolog, gyakran megtéveszti az embert. Egy tízszer átmázolt és porlepett figuráról esetleg csak közelről lehet látni, hogy voltaképpen az idő pusztítása tette érdekessé. De az, amit most láttam Taraiaméra és Tarnazsadány között, az egyedi volt megint. Véletlenül kerültem oda, mert — tudja — a Balatorafelvidék és a Dunakanyar egyszerűen technikai okokból könnyebb nekem. Véletlenül kerültem Tamamérára, Hevesbe tartottunk, és találtunk egy hidat. A hídon megállított egy Nepomuk. Pontosabban Nepomuki Szent János. Nem tudtam hová tenni, legjobban még a Húsvét szigeti szobrokhoz hasonlított. Olyan volt a fejmegoldás, olyan egyszerű volt az arckiképzése, a szakálla. És egyszerűen fekete-fehér volt. Éles fekete-fehér. Igen, Nepomukinál mindig ez szokott lenni, a fekete a palást és 540
