Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - "Költészet és valóság" Szántó Piroskával virágokról, szerelmesekről, feszületekről beszélget Kabdebó Lóránt

Jaj, attól félek, hogy azok is. De azon a néhány megmaradt feszületen, amik a kis kápolnát körülvették, balatoni halászok voltak. Balatoni halászok, csüngő bajszú, magyar arcú, éles pofacsontúak, vagy pedig az a bizonyos keskeny, száraz, de nagyon magyar test, ami azon a környéken a magasabb embereknél gyakran látható. Űristen, gondoltam, hát itt az ember, több is, kevesebb is, mint az ember, ezt keresem. És még valami, azt, hogy annyira magyarnak éreztem ezt az ábrázolást. Maguk a testek is, hivatalosan a „korpuszok” any- nyira magyar jellegűek voltak, hogy nem egynek huszárosam hajlós lába volt, ami nem okvetlenül a kőfaragónak az egyszerűsítő felfogása, hanem éppen ellenkezőleg, a jól megfigyelt és pontosan ábrázolt, odavaló, tipikusan magyar test. Most elkezdtem keresni, csodálatosat találtam például Vonyarcvashegyen, az az egyik legpogánya/bb Krisztus.

Ez az a bizonyos „osengős” Krisztus.

Igen a „osengős” Krisztus, a már kiveszőiben levő és nagyon szép pléhkrisztu- sok egyike. Hogy miért mondom, hogy pogány? Azt is mondhatnám, hogy panteista, mert nemcsak a nap, a hold és a csillagok függnek díszül a keretnek a kurtábbik szárán, hanem fölül, amit jobb híján verélbdeszkának neveznek, holott egyáltalán nem verébdeszka, hanem a keresztet beborító ív, az nagyon szépen ki van munkálva, rózsás vaskeret borítja, és a közepén két pálmaág között látható csodálatos módon valamennyi keresztény, sőt a zsidó vallási szimbólum is. A két kőtálbla, a kehely, a könyv, a pálmaág, a fűzfa. Ezért mondom, hogy egy panteista Krisztus. Állítólag van még ilyen több is, lefelé Zalában. Na most, ami legjobban megszakítja a szívemet, az az, hogy ezek milyen rettenetesen pusztulnak. Nemcsak az például, hogy Gyenesdiáson a templom és a temető környékén olyan csonka feszületeket látok, amik isten tudja, hogy pusztultak így el. A gyerekek vígan parittyáznaik rájuk, hogyha letörik egy kar vagy egy láb, aikkor azt azon nyomban elhurcolják. Sőt, ottani pletykák szerint vannak olyan ügyes gyűjtők, akik csavarhúzóval és kalapáccsal mennek végig a Balatonfelvidéken és szerelik le a pléhkrisztusokat. Ez borzasztó. De legalább olyan borzasztó az, hogy a hitélet ébrentartására megengedik, hogy kicseréljék ezeket a gyönyörű, régi feszületeket.

Sőt átfestik néha.

Jaj, átfestik, ne is beszéljen róla. Edericsen például az a bizonyos magas, szikár, de magyar testű Krisztus előtt az örömtől visítva álltunk meg, és nekifogtam rajzolni. Egy tündéri öregasszony jött oda hozzám, és azt mondta: „az istenért, kedves angyalom, hát ne csinálja ezt most, hát húsvét lesz nemsokára, két hét múlva majd befestjük szépre, arannyal, ezüsttel, meg feldíszítjük, istenem, hogyha volna rá pénzünk, már hozatnánk a városból igazit, öntöttet”. Hiába könyörögtem én a mamának, hogy ne tegyen ilyet, mert ez így szép, ahogy van. „Dehogy szép, ne osúfolódjon angyalom, hát ez már olyan régi, hogy még a dédöregapám idején is itt volt.” Hát ha a dédöregapja idején ott volt, hagyja békén, az isten szerelmére. Szerencsére most már kezd egy kicsit felébredni az érdeklődés, nem azért mondom, hogy én kezdtem, de bizony isten én kezdtem tíz évvel ezelőtt gyűjteni ezeket, most már azóta fotóNem magángyűjtők szedik össze?

538