Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - "Költészet és valóság" Szántó Piroskával virágokról, szerelmesekről, feszületekről beszélget Kabdebó Lóránt

Azt gondolom, bogy ugyancsak meghamisítva a valóságot, vagy áttéve a valóságot, vagy költőivé téve a valóságot jobban ábrázoltam Vas István lényegét egy sorozatomban, a Szerelmesek sorozatban.

Amelyikhez aztán Vas István verse, az Egy rajzra című is kapcsolódott.

Igen, az egyik ilyen rajzomhoz verset írt. Pontosabban: nem verset írt hozzá, hanem ugyanazt a gondolatot írta meg, amit én eldugtam ebbe a szerelmes ábrázolásba. Azt, hogy nemcsak mi kettőnkről van szó. Én különben is szégyenletesnek és titkolni valónak érzem a lírát, elég furcsa ilyen szempontból, hogy költő felesége vagyok. Ez a Szerelmesek rajz úgy készült, hogy nemcsak mi kettőnket, hanem a szerelmeseket akartam ábrázolni, egy osomó ismerős férfinek és egy csomó ismerős nőnek a vonásai voltaik összeötvözve és elhelyezve benne. Erről írt Pista verset.

Es ez volt az egyik következő kiállítássiker Szántó Piroska pályáján.

Siker? Ne mondja azt, hogy siker. Teljesen különbözőek voltak a vélemények, a nézetek. Sokan azt mondták, hogy ezek a legpesszimistább képeim. Hogy, miért? Mert rendesen egy halálontúlli ölelést, egy halálontúli szerelmet ábrázoltam. Akik felületesen nézték, azok azt gondolták, hogy hát ennek elment az esze, csontvázak ölelgetik egymást? Holott én a csontvázat először is gyönyörű szépnek tartom, másodszor a legmaradandóbb valaminek. A pusztulásra, elenyészésre, rothadásra ítélt testi formánkból a csont marad meg a legtovább. És az ölelkező csontvázak azok valami időn túli összetartozást és maradandó ölelést kívántak sejttetni. Azon túl, hogy aránylag reálisak voltak. Reálisak anatómiailag. Én mindig nagyon szerettem az anatómiát, és jól megnéztem a csontokat, amiket gyönyörű formáknak tartok. Az első ilyen képem volt a „Terminus vitae séd non amoris.” Nem lehet jól lefordítani, nagyjából és durván talán azt lehetne mondani, hogy van határa az életnek, de nincs a szerelemnek. Voltaképpen azt jelenti, hogy a szerelem túllépi a halál határát. Lehet, hogy így van, én remélem, de mindenesetre a kiindulópont, nagyon furcsa módon, egy egészen reális szerkezeti valami.

Mi volt ez a szerkezeti miami?

Egyszer Szentendrén ültem a műtermemben, és azon bosszankodtam, hogy rossz a világítás, és nem lehet semmit se csinálni. A szokásos mozdulatommal hintáztam a széken, a két hátratett karom és a két kezembe fogott koponyám egy háromszöget zárt be. Hirtelen megéreztem a testem szerkezetét. Vagyis, pontosabban, megéreztem azt, hogy én egy nagyon fifikusan és szellemesen megcsinált szerkezet vagyok, és hogy ez meghatározható lehetne geometriailag is. A háromszög, amit a szétfeszített könyököm és a karom ír le. Emelgettem a karomat, éreztem, hogy olyan, mint az egykarú emelő, mint a régi kofamérleg, néztem az ujjaimat feszítő inakat, lelkesedéssel és boldogan fedeztem fel, hogy csakugyan leleményesen összeállított eleven szerkezet vagyok. És nyomban eszembe jutott a Faremido. Nem tudom, emlékszik-e rá, Ka- rinthynak az a csodálatos könyve, ahol a legnemesebb anyagokból csinálja meg az embert, aranyból és nemesfémekből. Vagyis az embernek az eszenciáját, ami több is, mint az ember, de kevesebb is. Csuklós csavarokból, aranylapdk536