Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
katonai drillt épp önérzetéből eredően nehezen bíró — forradalmi csapat volt, hanem nagy többségéiben demoralizált, elkényeztetett társaság. Feltétlenül érvényesült a kontraszelekció: az egykori frontkatonának elege volt, egyszerűen be se vonult; eleve kimaradtak a gyárakban, mezőgazdaságban nélkülözhetetlenek. Maradtak tehát azok, akiknek a katonáskodás szállást jelentett, élelmet, ruházatot — nagy szó volt ez akkor! — és tétlenséget, némi zsold ellenében. Amellett ők sem voltak „képzettebbek” a tisztjeiknél: ők is azt hitték, ez a forradalom. Károlyi Miihályné említ könyvében egy tragikus esetet: „Egy zászlóalj vezénylő tisztje parancsot kapott a románokat megállítani, akik egy, az erdélyi határon levő faluba behatoltak. Katonái megtagadták az engedelmességet. Erre azt mondta nekik, hogy mivel felelős a fegyelemért, ha nem teljesítik a parancsot, ott a helyszínen főbe lövi magát. A katonák szokatlannak tartották a buzdításnak ezt a formáját: csak nevettek ... A fiatal tiszt főbe lőtte magát.” Kárölyiné biztosan emlékezetből idézi fel a történetet, amely Aradon történt 1919 március elején. Fellner Andornak hívták a fiatal embert, de nem „vezénylő tiszt” volt, hanem század-bizalmi. Szegény, nagyon élhetett benne Petőfi Beaurepaire^verse, és rossz időben, símivaló értelmetlenséggel vállalta a romantikus hősi halált... 1918 végén az országban 2700 hivatásos és 4200 tartalékos tiszt kap állami fizetést. A többi? Vagyonőrnek szegődik a boltosokhoz, alkalmi munkára vadászik, vagy lődörög az utcán, „társaságba jár”, ha teheti, vendéglőkben találkozik a régi bajtársakkal, közösen szidják Károlyit, a szocdemeket, titkolt irigységgel a társakat, akik „lefeküdtek”, szolgálnak „ezeknek” ... Ök talán még kevésbé értik, mi történik körülöttük, tódulnak az „érdekvédelmi szövetségekbe”, hátha azért leesik valami, hagyják, hogy lázítsák őket és maguk is lázítóvá válnak, érdemesek és érdemtelenek keverednek az általános érdem-fosztottságban. Ocsú keveredik a búzával, és nincs mód, hogy különváljék — nincs hűség próbája, mint volt 1848-ban. Így csak a legkülönbek képesek fölülemelkedni a kicsinyes szempontokon. Akik benn maradtak? Ök is szabotálnak, nemasak a legénység. Egy decemberi bizalmas HM-parancs szerint legtöbbjük* csak az illetményért jelenik meg a beosztási helyén. Stromfeld mondja majd később, bírósági tárgyalásán, ezt az időszakot jellemezve: „A tisztikar igenis szét volt züllve, tudták, hogy nyugdíjazva lesznek, és nem akartak dolgozni.” Igaz. Hisz a belgrádi egyezmény csak hat gyalog- és két lovashadosztályt engedélyez, s ez legföljebb 4000 tiszti helyet jelent, de inkább kevesebbet. És a legjobbak? Akik valóban szolgálni, tenni akarnak — és ha kell, harcolni is? Mert voltak ilyenek, nem is kevesen. Stromfeldet idézem megint: „1918 december elején a tisztikar egy része hozzám is fordult... mit tegyünk?... Akkor egy csomó párt volt... és mi vizsgáltuk, hogy melyik az a párt, amelyik erőt képvisel, éspedig olyan erőt, amely az országnak hasznára van...” Később kimondja a vizsgálódás eredményét: „Az egyetlen párt, amelyik szervezettséget mutatott, tényleg ereje volt, az a Szociáldemokrata Párt volt...” Sokan vannak, akik egy kicsit másként vonják le ugyanezt a következtetést — „Ez az a párt, amelyiknek jövője van!” —, és lesznek máról holnapra „hithű” marxisták. Stromfeld — és nincs egyedül — nem játszik: hol van ő még a marxizmustól, épp olyan „apoMtikus” tiszt, mint a többi; neki az „egyetlen szervezett erő” kell, amelyik képes belső rendcsinálásra 528
