Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
A hónap végén viszont Budapestre érkezik Milan Hódra, szlovák politikus. Tárgyalásokat 'kezd a szlovák területek helyzetéről, és — Jászi nemzetiségi miniszter boldog meglepetésére — nem zárkózik el attól, hogy e területek közjogi helyzete a békekötésig autonóm alapon nendeztessék. Az öröm korai: november 30-án a prágai kormány hivatalosan közli, hogy Hodza nincs felhatalmazva ilyen jellegű tárgyalásokra. A kínos ügy háttere csak annyi, hogy Benesnek közben sikerült elfogadtatni a csehszlovák álláspontot Rómában és Párizsiban. Az olaszok nem ismerik el a belgrádi szerződést, amely „egy jogilag el nem ismert, tehát nem létező” állammal köttetett. A francia külügyminiszter pusztán „a bonyodalmak elkerülése végett” nem nyilvánítja semmisnek a szerződést — akkor baj lehetne a rögzített déli demarkációs vonalakon is —, de Franohet d’E&perey jókora orrot kap: a magyar kormány nem egyéb „helyi hatóságnál”, hiba volt vele ilyen tárgyalásokba bocsátkozni. November 26-tól antant-misszió székel Budapesten. Vezetője, Vix alezredes december 3-án adja át a bűnbánó — tehát kellően dühös — Franchet d’Esperey jegyzékét a kormánynak: „A csehszlovák államnak jogában áll elfoglalni a szlovák területeket, már csak azon a címen is, hogy mint szövetséges hadviselő, részese a fegyverszünet végrehajtásának, amely rendelkezett a régi Osztrák—Magyar Monarchia területének elfoglalásáról. Ennek folytán meg vagyok bízva, hívjam fel a magyar kormányt, hogy haladéktalanul vonja vissza csapatait a szlovák területekről.” Nincs mit tenni. Az ellenállás nemcsak szakítás az antantbarát külpolitikával, hanem egyenesen: háború egy antanthadsereggel. Vagyis: az esélyek eljátszása a jövendő béketárgyalásokon. A kormány tiltakozik, de közlá: engedelmeskedik. A lapok december 5-én bejelentik a Felvidék kiürítését; a hír mellett egy proklamáció, Károlyi írta alá, de Jászi fogalmazta: „Szabad, demokratikus keleti Svájcot akarunk csinálni a régi Magyarországból. A határainkon kívül lakó népekkel is a barátságot és a békés megegyezést keressük, és reméljük, hogy ... a nemzetek szívbéli kibékülésének ideje is el fog következni. Álljunk úgy a világ előtt, mint akik ennek az időnek elkövetkeztét tőlünk telhetőleg mindenben előmozdítottuk.” De mivel az antant-jegyzék nem jelölte ki az átadandó terület határát, a még mindig Budapesten tartózkodó Hodza megállapít egy ideiglenes demarkációs vonalat, amely nagyjából megfelel a nyelvhatámak: Dévényé jfalu— Galánta—Bát—Korpona—Gács—Nagyrőcze—Gölniűbánya — Gálszécs — Szob- ránc—Homonna—Mezőlaborc. December 6-án ennek megfelelően elkezdődik a szlovák terület katonai kiürítése. Pár nappal később a cséhszlovák kormány ismét dezavuálja Hodzát: nem ismeri el az általa kötött megállapodást. December 8-án a magyar kormány ismét tiltakozik, Jászi előterjesztése alapján: 1-én az erdélyi és magyarországi románok nemzetgyűlése Gyulafehérvárt kimondta az egyesülést a román királysággal. A tiltakozás alapja: a határozat ellentétes a belgrádi egyezménnyel, a terület hovátartozásáról csak a békekonferencia hivatott dönteni. Ugyanakkor „a keletmagyarországi magyarság védelmére” főkormánybiztosságot állítanak föl, élén Apáthy István kolozsvári egyetemi tanárral. A román hadsereg közben lassan nyomul előre a Maros-vonaltól délre eső területeken; Kratoűhvil ezredes — november 23-a óta ő az erdélyi katonai parancsnok — végrehajtja a kiürítési parancsot, a megszállásra kijelölt vidéken csak a polgári hatóságok maradnak hátra, a belgrádi szerződés előírása szerint. Katonai szempontból valójában kettős hatalom van a demarkációs vo526