Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
ző” katonatanácsra. Károlyi óvatosan támogatja: ő valamiféle „önképzőköri hatáskört” képzel az új katonatanácsok számára. Végiül a kormány a szociáldemokrata újságírót, Pogány Józsefet bízza meg a szervezéssel, kormánybiztosi minőségben. Pogány utasítása szerint minden alakulat bizalmiakat választ, zászlóaljanként egy tisztet és négyet a legénységi állományból. Ezek együtt — mintegy 1200 ember — megalakítják a budapesti helyőrség Katonatanácsát. Elnöknek Fogányt választják. Ugyanígy történnek a dolgok a vidéki helyőrségekben is. A kormány november 5-én kinyilatkoztatja, hogy a munkás- és katonatanácsok „a kormány ellenőrző orgánumai, a propaganda szervei”, de nem intézkedésre jogosult kormányhatóságok. Linder ezredest, aki a „militarisztikusan fegyelmezett hadsereg” helyébe „önkéntes köztársasági gárdát” akar, még a létjogosultságában megkérdőjelezett katonatanács és a kenyerét féltő tisztikar közös ellenállása buktatja meg. ö a „két hatalom” harcának első áldozata: november 9-én lemond. 10-én tisztek és altisztek közös gyűlést tartanak az Országház kupolacsarnokában. Viharos tanácskozás után megalakul a Tisztek és Továbbszolgáló Altisztek Szövetsége; a tartalékosok sértődötten kivonulnak, és külön szervezetet alakítanak: a Hadviselt Szellemi Munkásokét. Ezen a gyűlésen felszólalt Bartha Albert alezredes is, az új honvédelmi miniszter. Kijelenti, hogy nem tűr meg semmiféle katonatanácsot, s nem kevés pátosszal nyújtja karját az egyenruhás tömeg felé: „Veletek élek, veletek állok, és veletek bukom!” Másnap, november 11-é.n kiadja a rendeletet a fegyveres erők szervezéséről: a különböző önkéntes polgárőrségek mellett a sor- katonaság az öt legifjabb korosztály — 18—22 évesek — visszatartásával, illetve, behívásával alakul meg. November 15-én tisztek és altisztek újabb gyűlést tartanak a régi képviselőházban. A testület átalakul: most már Tényleges Tisztek és Altisztek Szövetsége. Ez az elődje a későbbi MOVE-nek, amely aztán az ellenforradalom szervévé válik. Egy-két felszólaló emlegeti ugyan a „bolsevizmus veszélyét”, de az általános közhangulat a kormány oldalán van: megszavazzák, hogy a szövetség másnap képviselteti magát a köztársaság kikiáltásánál. A tagok ösz- szetétele egyelőre vegyes, a cél egyértelműen: érdekvédelem. Aztán peregnek tovább az események. November 20-án kapja meg a kormány az első csehszlovák jegyzéket: „Éppúgy, mint a magyar kormány, mi sem gondolunk arra, hogy erőszakkal bármilyen területet meghódítsunk, mert hiszen mi is a béketárgyalásoktól várjuk a végleges megoldást. A szlovák vidékekre csakis azért vonultunk be, mert a magyar közigazgatási hatóságok és csendőrök elhagyták helyeiket, és felkértek bennünket arra, hogy akadályozzuk meg az erőszakosságokat és az anarchiát.” A jegyzék hivatkozik arra, hogy a magyar kormány elismerte a szlovákok önrendelkezési jogát; kéri tehát, hogy a magyar csapatok szüntessék be a csehszlovák „biztonsági alakulatok” elleni támadásokat. Károlyi tiltakozik, hivatkozva a belgrádi szerződésre. Az újabb válaszjegyzék már világosabb: az antant elismerte a csehszlovák államot, amelynek része a szlovák vidék; a magyar kormány kötötte egyezmény tehát erre a területre nem vonatkozik; a békekonferencia pedig már csak a pontos határvonalak kérdésében dönthet. Közben, november 25-én Újvidéken a vajdasági szerb népszkupstina kimondja az elszakadást Magyarországtól; i-gyben csatlakozik Szerbiához. 525