Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
forradalmi erők ellen, vagy emezekre támaszkodva töri le a szervezkedő ellen- forradalmat. És itt már fontosak az előjeleik: 1945 előtt az előbbi, 1945 után az utóbbi „lehetőség” elmulasztásáért marasztalták el Károlyi Mihályt. Boto- zatlan nem maradt se így, se úgy, s a vád már megint együtt csattan a „bűnös” hátán: ha ezt vagy azt teszi — illetve nem teszi —, akkor talán megelőzhetőek a későbbi tragikus fejlemények. Nem csupán „postuimus” szemléletről van szó. E sarkítottság — látni fogjuk: szinte szükségszerűen — ott van a korabeli gondolkodásban is. Épp Károlyiné írja a naplójába 1918. november 28-án: „A tisztek nehezen tudják megemészteni a leszerelési parancsot, és nem akarnak visszatérni szerény polgári állásaikba a négyesztendős ’hősi lét’ után: katonai jellegű testületet alakítottak, s fölajánlották szolgálataikat ’Károlyi grófnak’, hogy együtt végezzenek a szocialistákkal.” A Linder-hirdette pacifizmus tarthatatlan volt, ez hamar beigazolódott. Fegyvertelenül állni a valóban szervezkedő ellenforradalom és nemcsak a területi integritást, de az ország létét is fenyegető külső militarizmus között — ez öngyilkos felelőtlenségnek látszott. Amellett a két veszedelem nagyszerűen kiegészítette egymást: a belső reakció a honvédelem elhanyagolásával vádolta a kormányt, a külső ellenség pedig hol agresszív nacionalizmussal, hol „ibolse- vizálódással” vádolta a rendszert, igazolni igyekezvén ä maga agresszióját. Reálisnak látszott a veszély, hogy a szovjetellenes intervencióra készülő antant a „bármilyen szélsőségbe csúszó” Magyarországot egyszerűen letörli a térképről. A külpolitikailag is létfontosságú belső egyensúlyt és a honvédelmet csak jól szervezett, forradalmi fegyelemben — jelző és jelzett szó itt egyenlő hangsúlyú! — összekovácsolod ott hadsereg biztosíthatta volna. Csakhogy: volt-e lehetőség ilyen hadsereg szervezésére? A több mint négyéves háború mérlege: több mint félmillió katona-halott, másfélmillió rokkant és sebesült, 800 ezernél több hadifogoly. A 3 381 785 bevonult hadköteles közül mindössze 15,3 százalék — 524 850 ember — került haza sértetlenül. A számok ugyan a régi Magyarország területére vonatkoznak — és nemcsak a magyar etnikumra —, de pontosan tükrözik a veszteség méreteit. A hazatérők legnagyobb része testileg-lelkileg alkalmatlan volt a további fegyveres szolgálatra, és nem voltak behívható, legifjabb korosztályok: ezek is a frontokról jöttek haza. Mindehhez járult a hátország teljes kimerültsége. A külső veszedelem és a nem szűnő belső nyomorúság a tömegek nagy részéből csak a fásult belenyugvás érzését tudta már kiváltani. Ami indulat felgyülemlett — attól a kétségbeesetten egyensúlyozó kormánynak inkább tartania kellett mind a belső, mind a külső biztonság szempontjából. A pacifizmus nem Linder ezredes „hódító mákonya” volt. 1918 polgári forradalmárai valójában szolgálták a közhangulatot, előbb lelkesen, majd — illúzióik tűntóvel — mind kényszeredettebben. Akkor novemberben tömegek hitték — mert nagyon akarták hinni —, hogy soha többé nem lesz háború, hogy lehetetlen még egyszer milliókat vágóhídra hurcolni, fegyveres kézzel egymásra uszítani. Nemcsak Károlyi Mihály hitt az annexiók nélküli békében, az eljövendő néptestvériségben, s abban, hogy a világban nincs nagyobb erő, mint a tömegek békevágya. Minek a fegyver, a hadsereg, ha egyszer mindenkivel békében akarunk élni? Fáradtság, csömör, szivárványos remények — együtt adták a pacifista közhangulatot, amelynek ellenében lehetetlen volt hadsereget szervezni — még akkor is, ha a kényszerű mulasztás egyértelmű volt az öngyilkossággal. 521
