Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
A polgári forradalom rendje valójában egyetlen erőre támaszkodhatott: a szervezett munkásságra. Paradox helyzet, kétségkívül. Mégis: a munkásosztály — pontosabban annak legöntudatosabb rétege — volt az, amelyre számítani lehetett az ellenforradalom ellen. Ugyanakkor ők — a haditermelés nélkülözhetetlen jei — a többségükben kiképzetlenek, harci tapasztalat nélkül valók; 1919 május—júniusában majd megmutatják, hogy képesek helytállni a kül- ellenséggel való harcban is, ám az is kiderül ugyanakkor, hogy megfelelő vezetés, „katonai szakközegek” irányítása nélkül a harc lehetetlen. Tisztek vagy munkások? A polgári forradalom esküdt ellenségei — vagy a polgári rend „sírásói”? Azt is 1919 honvédő harca bizonyítja majd, hogy ez az alternatíva 1918 novemberében igazából hamis volt. És ami ebből következik: a korszak katonapolitikája és hadseregszervezése alapjában elhibázott. Elhibázott és szükségszerű. A pacifizmus — vagy mondjuk inkább: a hadsereg-ellenes közhangulat — legerősebben a tisztikar iránti ellenszenvben mutatkozott. Ez természetes. Az „Offizier”, a különállását mind egyenruhájával, mind magatartásával akarva- akaratlan hangsúlyozó tiszt kisebb vagy nagyobb mértékben többnyire ellenszenves a „civli” társadalom számára. Különösen az volt a Monarchia békeidejében Magyarországon, ahol a „császár kabátja” egy volt a Habsburg-hatalom- mal, s ahol még a „nemzeti” honvédséget is kinkivezényelték az erőszakos ház- feJoszlatásokhoz, tüntető tömegek ellen. A hadsereg itt valóban állam volt az államban, az uralkodónak szinte személyes tulajdona, tisztikarában mesterségesen táplálták a kasztszellemet, a megvetést a „civilbagázs” iránt. Tegyük most hozzá a békebeli ellenszenvhez a háború szította gyűlöletet: hiszen tisztek ülnek a sorozóbizottságokban, Sk indítják a menetszázadakat, ők ülnek a távoli vezérkarokban; ők hajszolnak rohamra, ők büntetnek, ők azok, akik fronthelyzetben, tábori kórházban, de még hadifogságban is különböző kiváltságokat élveznek. Ráadásul — s ezt a háború mutatta meg istenigazából! — tömérdek köztük a szadista, a gyáva, a képzetlen, a front mögött dekkoló lógós és a katonák vére árán érdemszerzésre törő. Azt pedig tudhatjuk a történelemiből, hogy többnyire ez a háborúban— békében kiváltságos réteg — nemcsak „eredendő hűsége”, de kiváltságaihoz való ragaszkodása folytán is — a legfőbb támasza minden ellenforradalomnak; egyben veszedelmesebb is bármely más reakciós csoportnál, hisz mestersége a harc. Ezek tények — és bőségesen elegendők az általánosításhoz. Csakhogy az éremnek másik oldala is van. A „császár kabátját” viselő magyar — és nem magyar — tisztek sohasem voltak egyformák, gondoljunk csak 1848—49-re... De a hivatásos tisztikar 1914 előtt sem volt egységes igazából; nemcsak a bonvédtisztek érezhették folyvást a „másodrendűség” tudata mellett a „Kossuth-kutyának” kijáró gyanakvást, de a közös hadsereg magyarjai is az óvatos vagy éppen durva megkülönböztetést. Nem volt olyan tiszt, aki ne tudta volna, hogy jövendő uralkodója, Ferenc Ferdinánd, mint a Ná- dasdy-huszárok ezredese, nem tűrte a magyar szót még a társas érintkezésben sem, s nemcsak ezt az „ázsiai habarékot” akarta betiltani, de még azon is -felháborodott, hogy a legénység csárdással — „ilyen idétlen medvetánccal!” — próbált kedveskedni neki egy ezredünnepélyen; és nyílt titok volt, hogy trón- ralépése után megpróbálja majd fölszámolni a honvédséget. De nem volt egységes a tisztikar szociális szempontból sem. A „baJkatiszt” már-már proletár volt a hadsereg mércéje szerint; a lovassági „elit” viszont na522
