Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
mán nemzet semmi körülmények között sem akar a magyar nemzettel továbbra is bárminő állami közösségiben élni: elhatározása, hogy az általa lakott területen szabad és független államot létesít.” A vádak, amelyekkel a Horthy-rendszer illette a Károlyi-kormányt: hazugok és oktalanok. Az integer Magyarországot, a magyar hegemóniát semmiféle jobboldali fordulat, semmiféle „erős kéz politika” meg nem menthette volna. Jogos viszont a balról jött kritika. Hisz ez a kormány — noha valóban szakított a sovinizmussal és őszintén akarta a demokratikus átalakulást — csakugyan ragaszkodott a területi egységhez és egy „demokratikus” hegemóniához. Ez pedig azt a látszatot keltette, mintha kényszerűen ravasz folytatói lennének az előző rezsim politikájának. Bumerángként csapott vissza a hivatkozás az önrendelkezési jogra; hisz ez volt az elszakadást szorgalmazó nemzetiségi vezetők számára is a legfőbb argumentum. De a csapda mindenképpen kikerülhetetlen volt: nacionalista alapon tagadni a nemzetiségek önrendelkezési jogát — ez viszonossági jogalapot nyújtott az utódállamok nacionalista vezetőinek, amikor magyarok lakta területekre is bejelentették igényüket Ver- sailles-ban. Ha a kormány hivatalosan elfogadja azt, amit egyébként tagjainak nagyobb része is képtelen szörnyűségnek tartott: a történelmi országtest „felparcellázását” — ebbe valószínűleg belebukik, és az adott helyzetben valóban az anarchiának vagy a nyílt reakciónak engedi át a teret. Ez pedig egyenlőnek látszott a teljes pusztulással. Hinni próbáltak hát a „magasabb elvekben”, képviselve az immár képtelen történelmi igényeket — kodkára téve ezzel az igazságos vagy kevésbé igazságtalan rendezés lehetőségeit is. Tegyük hozzá: e bizonytalan lehetőségek határait 1918 novemberében senki nem ismerhette, még a győztesek sem. A dolgok „menet közben” alakultak, s ebben a magyar kormánynak alig volt valami szerepe. Ott voltak még az ellátás, a rendfenntartás gondjai. És áhogy ilyenkor szokott, áradtak a követelések, jogosak és jogtalanok, de nagyrészt teljesíthetetlenek. És ott voltak a koalíciós kormány nehézségei, hisz — ahogy Károlyi Mihály mondja — egy új rendszer kiépítésénél a koalíció „olyan egyensúlyjáték”, amelyben a felelősség mindig a partnerre hárítható. A szervezett erő a szociáldemokratáknál van, feléjük árad hát mind a polgári gyanakvás, mind a feudális-nacionalista gyűlölködés. Ettől maguk is gyanakvóbbak, ütnek nem egyszer oda is, ahová nem kéne. A jövő lehetőségeit pedig — amelyek ott várnak valahol a távoli konszolidációban — sem ők, sem a polgári politikusok nem kívánják eljátszani azzal, hogy teljes felelősséget vállalnak a jelen zűrzavarában ... * Alapkérdés volt a kormány számára, hogy milyen legyen a fegyveres erő, amelyre — a pacifista illúziók foszlósával mind nyilvánvalóbb: — mégiscsak szükség lesz. Ha összevetjük a Horthy-rendszer ideológiájának szellemében fogant írásokat az 1945 után megjelent munkák egy részével, bizonyos azonosságot fedezünk fel — természetesen ellenkező előjelekkel. Nevezetesem: hogy egyik oldalon állt a nagyjából ellenforradalmi szellemű tisztikar, a másikon a csaknem egészében forradalmi szellemű munkásság, valamint a katonatanácsok irányítása alatt álló „vörös” közlegénység. Eszerint a Károlyi-kormány csak két lehetőség között választhatott: vagy a reakciós tiszteket vonultatja fel a 520
