Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
hozzá akarunk hasonlítani, megbízhatóak vagyunk, nem kívánunk élni a „felfordulás eszközeivel”, a „bolsevista kelet” számunkra nem létezik, az említésétől is tartózkodunk ... Aztán a Nemzeti Tanács elfogadja a törvényjavaslatokat és „tizenegy óra negyvenegy perckor újjongva kiáltja ki” — egyelőre az elnöki szék betöltése nélkül, mert Károlyi nélkülözhetetlen a miniszterelnöki poszton — a „minden más országtól független és önálló” köztársaságot. És itt a lapban a tudósítás a mámorosán ünneplő tömegről a Parlament oroszlános főikapuja előtt, meg a Nemzeti Színház díszelőadásáról, amelyen Tiborc panaszai „látható hatást tettek a nézőtéren”; és itt van Habsburg! József eskütétele, a befejező'nyilatkozattal: „...felajánlom szolgálataimat, mint a köztársaságnak újonnan fölesküdött katonája vagy polgára, és higgyék el, hogy a legönzetlenebbül csak az az egy vezérel engem, hogy szent magyar hazámat szolgáljam.” És itt van a lap tizenkettedik oldalán Karinthy Frigyes levele a „nyájas olvasóhoz”, aki majd „2016 november 16-án a Múzeum hírlapi halijában böngészi ezeket a laipokat”: „Kérlek szépen ... írj ide a Pesti Napló elsárgult margójára néhány szót, de jól nyomd meg a ceruzádat, hogy már most el tudjám olvasni... Könyörgök neked, írd meg sebtiben — mi lesz? Hová megyünk? Meddig élünk? Mi felé törekedjünk? Mitől tartózkodjunk? ... Beszélnék én is neked, elmondanám ezt a délelőttöt — de fáradt vagyok, llátod, és érzem, hogy egyetlen nagy és igaz dolog volna csak: ha megszoríthatnám a kezed és nem kellene nyomorultul elpusztulnom, mint' mindennek, ami kedves és drága volt, s amiben hinni tudtam.” Igen, ez: szorongás és lelkesedés, kétely és remény: ez 1918. november tizenhatodika. S „a világ népeihez” intézett kiáltvány, mennyire más, mint az egy évvel előbbi „minta”, a szovjet kormány békefelhívása 1917 novemberében. Éz csupa könyörgés, mintha Ady sorai ihlették volna: „Ne tapossatok rajta nagyon, I Ne tiporjatok rajta nagyon, / Vér-veisztes, szegény szép szívünkön, / Ki, íme, száguldani akar.” .......Magyarország ... ezer év óta egyetlen más országnak a területéből s em hódított meg semmit. Ma is változatlanul ugyanaz a terület van birtokában, amit a nagy népvándorlás idején elfoglalt magának. A magyar nemzet 1848-ban és 1849-Jben élet-halál harcot vívott függetlenségéért és szabadságáért az osztrák császári házzal... és a segítséget hiába kérő, mindenkitől elhagyott magyar nemzet a passzív ellenállás hosszú évei után végre kifáradtan belenyugodott az 1867-iki úgynevezett kiegyezésbe. Ennek a kiegyezésnek az intézményei voltak azok, amelyek a magyar nemzet demokratikus előrehaladását lehetetlenné tették, ennek a kiegyezésnek a szelleme volt az, amely a magyar nemzet és más nemzetek közötti viszonyt állandóan megmérgezte ... A forradalom művét ma betetőzte a köztársaság kikiáltása, és a múltnak minden intézményével szakítva, így készül most a magyar nemzet arra, hogy Magyarországot a területén lakó népek meleg otthonául újra berendezze ...” Tragikus okmány. Drámai és megrázó olvasmány ma is; hisz nagyjából igazságokkal érvel — de elkésetten és hasztalanul. A nemzetiségi vezetők számára — és bizony, a történelmi valóság számára is! — a „múltnak intézménye” volt az integer Magyarország; s a „magyar nemzet” kínálta „meleg otthon” az ő fülüknek nem szép ígéretként hangzott, hanem fenyegetésként: a magyar szupremácia folytonossági igényét jelentette. November 20-án majd a Román Nemzeti Tanács intéz kiáltványt a világ népeihez. Most már ők is nyíltan beszélnek: „Az erdélyi és magyarországi ro519
