Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Száraz György: A tábornok XIV. (életrajzi esszé)
hömpölyög az olasz állások felé, jó kilométernyi szélességben. És már mennek ők is, szemközt halálos csönd, csak a szárnyakon kelepeinek a géppuskák, szuronyt szegezve botorkálnak a felhő nyomában, a maszk üvegét befutja a pára... És tudják, holnap, ha megfordul a szél, talán ők fekszenek majd az árkok mélyén, csomókban, mint az elhullott legyek, feltépett zubbonnyal, körmük hasogatta arccal, a szájukon fehér tajték, s az ő testeiken lépkednek át a gázmaszkos olasz bakák, hónuk alatt szorongatva a szuronyos puskát, mint a nagyapáik 1866-ban... Igen, ez a háború már nem hasonlít az elődökéhez. Azaz... Egy valamiben mégis. József főherceg — igen, ő az, „József apánk”, a „magyar Habsburg”, a Horthy-korszak szemérmes trónigénylője, az irredenta „költő”! —, a doberdói fennsíkon a VII. hadtest parancsnoka. Az ő harctéri naplójából idézek: „Alighogy pitymallott, fölmásztam az én cseresznyefámhoz... Nagyon heves, ide-oda hullámzó gyalogsági harcot, kézigránát dobálást és kézitusát látok. .. Hallatlan vakmerő vitézséggel mindig újra és újra nekirohan az ellenség, éppúgy, mint a viharkorbácsolta tenger hullámverése a parton megtörve és az utána gördülő kavicsok által kergetve és habbá váltan visszaözönlik... Jaj, de itt a tenger fehér habjai helyett ártatlan ifjak ezreinek szíve vére —, akik megtört szemmel, elesett bajtársaik már elfolyt vérébe hullanak a becsapó gránátok százezrei által összegázolva, régebbi harcok rothadó hulláinak bűzlő foszlányainak és levének kásájába tapostatva.. . Valami lélekemelőbbet, mint az én dicső magyarjaimnak halálmegvetése, nem lehet elképzelni!...” íme, egy másik részlet: „Ezen rendkívüli erőpróbát, melynek hatalmasságát a hadsereg más részével szemben legjobban illusztrálta az én veszteségem óriási száma: csatárlétszáma 22 000 ember veszteséget szenvedett...” Majd: „Egyedül ki'ovagolok a pihenő tartalékhoz, a 39-esekhez és derék honvédjeimhez. Ott több mint 600 vitézemnek vitézségi érmet tűzök mellére, s mindegyiknek megszorítva jobbját. Annyi sok ezernek szorítottam meg már kezét e háborúban!” Csak emlékeztetőül: a debreceni 39. gyalogezred — Leiningen ezrede, Isa- szeg 1849-iki hőseié — ugyanaz, amelyik fölöslegesen vérzett el 1859-ben Sol- ferinónál Benedek altábornagy parancsára, aki ugyanazt az egyes szám első személyt használta — „Fegyverem becsülete tiltja, hogy visszavonuljak!” — mint „József apánk”. S az ő kürtösük volt az, aki 1866-ban még félholtan is fújta a roham jelet... Egyre csak szaporodnak a tömegsírok: a lengyel síkságon, a Kárpátokban, Galíciában és Besszarábiában, Volhinia vizes erdőiben, Montenegróban a Lóvéén oldalán, a szerb és albán hegyek között, a görög határvidéken, Erdélyben és Havasalföldön. De jut halott a sivatagnak is a Szuez felé vezető török badiút mentén, és magyar bakákat is őröl a verduni és metzi „embermalom” a nyugati fronton. Itt állnak az árkokban, angol tankok támadását várva, a marosvásárhelyi gyalogezred katonái és a kolozsvári ötvenegyesek— őket talán épp hagyományból dobták nyugatra, hisz elődeik, a Bagossy-hajdúk több mint kétszáz évvel előbb ugyanezen a tájon harcoltak a Niapkirály éllen, zászlójukon pedig Marengo, Austerlitz, Wagram, a győri csata szalagja mellett ott van Charleroi, ahol Saint-Just vezette ellenük a sansculotte hadoszlopokat. Nyöszörgő vonatszerelvények hordják az „emberanyagot” egyik frontról a másikra; viszik az alkalmasnak nyilvánított alkalmatlanokat, a tizenhét éveseket, az orosz forradalom után hazavergődött volt hadifoglyokat. Énekelnek is a marhavagonokban, de a nyújtott, bánatos dallam már semmiben sem ha452
