Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Juhász Péter: Jegyzetek napjaink bolgár költészetéről
JUHÁSZ PÉTER Jegyzetek napjaink bolgár költészetéről A Mai bolgár költők antológiája utószavában említettem, hogy napjaink bolgár költészetéről beszélve valahogy úgy vagyok a XX. kongresszus utáni szellemi megújulással, mint az a bizonyos legény a kályhával —, csak onnan tudok elindulni. Ez nem véletlen, hiszen 1956 tavasza a bolgár líra megújulásának időszaka is. Az egyén rehabilitása a költészetet is kimozdította a kátyúból. Az élő irodalom valamennyi nemzedékére felszabadítóan hatott az a tény, hogy a polgári és esztétikai törvénykönyv ekkor már egyaránt biztosította a költők jogát az egyéni hangra. Az idősebb nemzedék néhány tagja valósággal újjászületett. Költészetükben valódi „késő reneszánsz” kezdődött. Bár sok lényeges mozzanatot emeltek az életük alkonyán megismert világból a költészet szférájába, az új lelki, társadalmi jelenségeknek irodalomba vonása mégis a fiatalabb nemzedékre várt. A fiatal tehetségek nem egyenként és szinte észrevétlenül léptek az irodalomba, mint a korábbi és későbbi években. Egy egész nemzedék ébredt rá, hogy mások számára is fontos, amit érez, és széles, erőteljes áramlatuk a felhúzott szellemi zsilipeken keresztül olyan teremtő indulattal tört be az irodalmi életbe, amelyhez hasonlót csak a felszabadulás pillanatában láttunk. Fellépésük valóságos korszakváltás volt a bolgár költészetben. Már első verseikből is egy új, modem életérzés és világlátás körvonalai bontakoztak ki. Költészetük bizonyos formai fogyatékosságok és szélsőséges, túlhajtott vonások ellenére is, mindenekelőtt az őszinteség költészete. Közéleti indítású verseik költői mondanivalója is sokkal személyesebb, megszenvédettebb, mint az előző évek közvetlenül politizáló költészetéé. S ha e modem költészet néha élesen, kíméletlen őszinteséggel fogalmazott is, indulata az élet szocialista átalakításának türelmetlen vágyából fakadt. E nemzedék tagjai megvetették az alkalmazkodást, csupán saját normatíváikat, esztétikai, filozófiai és ideológiai kritériummá emelt költői énjüket ismerték el mérvadónak és általános érvényűnek. Az élet és a költészet minden szabálya ellen lázadtak, csak függetlenségérzetük elégítette ki őket, amely megengedte, hogy odavágják „rímtelen utcaköveiket”, ahová kedvük tartja, és élesre fenhessék „indulatuk kését” környezetük „megkövült közönyén” „a nyakkendők kukacai” és „a márványba dermedt elmék” ellen. Az új mondanivaló kényszerítő erővel követelte meg a maga új formáját. Az érzelmi élet közvetlenebb és őszintébb kifejezésére a szabad vers eleinte alkalmasabbnak bizonyult, mint a kötött formák, mert a formai nyűg lerázásával közelebb vitte az érzelmi pőreséghez. Mivel ezek a felfedezések az újdonság varázsával hatottak, a szabad vers néhány év alatt felülkerekedett, sőt mi több: a modern költészet szinonimája lett. S amikor a szabad vers már egyeduralomra tett szert, kezdődött az igazi válság. Kezdetben a szabad vers a hagyományostól való különbözőségével igazolhatta létjogosultságát, most egyedül maradva a porondon, saját lehetőségeit kellett volna mindenekelőtt felfedeznie. S mivel a legtöbb költő nem dolgozta ki saját poétikáját, az új költészet termékeiben mindegyre azonos elcsépelt fordulatok és szerkezetek ismétlődték, vagy ami talán még ennél is rosszabb: 420
