Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Juhász Péter: Jegyzetek napjaink bolgár költészetéről
nincs is szerkezetük, és a versek csontozat s belső izomzat hiányában összeomlanak. Nyilvánvaló, hogy az új hullám megtörését éppúgy nem lehet csak formai okokra visszavezetni, mint korábbi felívelését. Azzal sem magyarázható csupán, hogy az új költészet mézeshetei elmúltak, és eltűnt az újdonság varázsa. Kétségtelen viszont, hogy az új hullám nagy lendülete, harsány színei után kissé ellankadt, elszürkült a bolgár költészet. A hetvenes évek elején az 1956 után indult költők többsége elvetette a „romantikus” pátoszt, amely másfél évtizedig nemcsak táplálta az egyetlen célra mozgósított művészi és erkölcsi erőt, hanem túlságosan meg is emelte. Szinte már nem is akadt költő, ki ne a nappal, a csillagokkal és a világegyetemmel társalgóit volna. De eljött a landolás ideje. S alig szabadultak meg a felesleges pátosztól, máris a nélkülözhetetlen hit megőrzése volt a gond. Még magukban hordták a megtett út fájdalmát, a romantikus hit lobogását követő, gyötrő kétely és illuzióvesztés fájdalmát, és máris korunk nagy problémája, az elidegenedés nyugtalanította őket. Hideg épületek. Hideg utcasorok. Didergek már, mint eddig sohasem. Távolsággá törünk széjjel minden napot s ez szétlök minket rettenetesen. (Parvan Sztefanov: Elidegenedés) A bolgár költők kétharmada faluról jött, s a városban fájón érzékeli a hagyományos, tartós értékek elvesztését és hiányát. S e sajgó hiányérzet döbbentette rá Ivan Radoevet, Szláv Karaszlavovot, Andrej Germanovot, Parvan Szte- fanovot, Ivan Nikolovot, Boriszlav Gerontievet, Evtim Evtimovot, Marko Gan- csevet és másokat arra, hogy mit vesztettek, mitől idegenedtek el örökre. Visz- szatérésük a természet ölébe, a gyermekkorba, a szülőföldre — a tékozló fiú megtérése. De míg Parvan Sztefanov csendes, de nem csituló fájdalom hangján vall az elvesztett édenről s a hagyományos erkölcsi értékék devalvációjáról, Boriszlav Gerontiev átkot szór a hagyományos értékek elvetőire, Evtim Evtimov meg napjaink erkölcsi képletévé változtatja a népi hiedelmeket és babonákat. Míg a hagyományos erkölcsi értékek Petar Karaangovnál az emberi magatartás meghatározói, Ivan Radoev, Dimitar Sztefanov, Ivan Dinkov és Nikolaj Kancsev szatírizálva fojtja el fel-feltörő nosztalgiáját. Ezt a lírát már nem lehet elkötelezett és intim költészetre osztani. És „hál- istennyila” a bolgár irodalomkritika sem decibellel méri már az elkötelezett költészet értékét. Lírikusok és kritikusok újra felismerték, hogy a közös gondot és fájdalmat a költő csak akkor fejezheti ki esztétikailag is érvényesen, ha maga is átéli, megszenvedi. Ez viszont növelte a költészet vallomás jellegét. A vallomás azonban nem lehet hangos és patetikus. A hetvenes évek költészetét a bolgár irodalomkritikusok „csendes lírának” nevezik, a költőket pedig „csendes költőknek”. E nemzedék a hamis hangot és a felesleges pátoszt a vers elprózaiasításával, s az irónia és az önirónia rehabilitálásával igyekezett elkerülni. A költészet szépségét és a forma-csiszoltságot belülről aknázták alá. A költői nyelvet az utca nyelvéhez közelítik. Ez néha már túlságosan is sikerül. Az egyes versekből hiányzik a hangsúlyos jelzések, kihagyások, mágneses szó- kapcsolatok egyéni lüktetése. A bolgár irodalom ma az értékváltások korát éli. Az 1956 után indult költőik önmagukat a néppel ugyanúgy együtt érezve és ugyanúgy együtt küzdve valósították meg, mint az előző nemzedék, amelyet az 1945—48 közötti heves társadalmi mozgás lökött felszínre. E nemzedék küldetéstudata azonban viszonylag hamar megtört. Csökkent a hatvanas évdk problémalátásának intenzitása, a sok művi, szerkesztett mű, aminek kevés a kapcsolata a valóságos 421
