Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 5. szám - Szikszai Károly: Beszélgetés Czakó Gáborral
környezetéből származnak. Viszont a gondolatai, nemzedékünk akkori eszményei, eszménytelensége — úgy vélem —, hitelesek. írásaidból kitűnik, hogy vonzódsz a gyerekhősökhöz... A gyerekekhez különben is vonzódom. Nekem is van négy gyerekem, igen sokat tanulok tőlük. Nem is tudnám elképzelni az életemet nélkülük. Hosszú szövegeim vannak a gyerekeimtől a könyveimben. Például a Csata minden áldott nap is a Bence fiam egyik óvodás szövegével kezdődik. Az első másfél oldalt Bence mondta tollba. A gyereket én nagyon fontos személynek érzem. Meg egyáltalán a gyerekséget nagyon fontos életszakasznak érzem az ember életében. Én miagam is igyekszem infantilis maradni. Azt hiszem, minden értékes emberi gondolkodás — és én igyekszem a gondolkodásomat értékessé tenni —, gyermekien nyitott. Mondok egy klasszikus példát. Krisztus azt mondja, hogy aki csak egyet is megbánt azok közül a gyerekek közül, akik benne hisznek, annak jobb lett volna, ha a tengerbe veti magát. Végül is Krisztust, mint a szelídség mintaképét szokás emlegetni, de ebben az esetben ő is kőkeményen gyerekcentrikus. Azt is mondta az apostolainak, hogy nem léphetnék be a Mennyek Országába, ha nem lesznek hasonlatosak a gyermekekhez. A gyermeket én nem csak a közös múltban, hanem a közös jövőben is fogom föl, tehát nem tudom elképzelni azt, hogy akár egy személyes, akár egy társadalmi gondolkodás, vagy akár a művészi gondolkodás a gyerek nélkül történhessen. Ez persze nem kívánja azt, hogy egy művésznek föltétlenül legyenek gyerekei. A gyerekoentrikusság enélkül is létrejöhet. A Mozgó Világban hosszú hónapok óta folyik az „Iskolavita”. Ezzel kapcsolatban csupán annyit kérdeznék, hogy a jelenlegi oktatásban vajon létezik-e történelemhamisítás? Létezik. Sajnos. A magyar oktatásban igen nagy múltja van az iskolai történelemhamisításnak. Van nekem egy szerény kis tankönyvgyűjteményem. A múltkor föllapoztam az egyiket, amelyben szó esik Zrínyi Ilona hősies munkácsi várvédelméről, de egyetlen szóval nem említtetik, hogy kik ostromolták a munkácsi várat. A tankönyv a Monarchia idejében íródott... Bence fiam ötödikes történelemkönyvében olvasom, hogy István kiirály leverte Somogybán K-oppónyt, aztán a Maros mentén Ajtonyt és Gyulát. De egy sző nem esik arról, hogy ez a bizonyos Gyula hol működött. És ebből kifolyólag a gyerek nem is tudja, hogy Magyarországnak volt egy Erdély nevű tartománya, ahol Gyula renitenskedett és lázadt a központi hatalom ellen. De nem akarom elismételni, amit az iskola-ügyről írtam. Csak két dolgot említek. Az egyik: a nevelési föladatokat nem lehet a tanügyön belül megoldani. Ez össztársadalmi kérdés. Magának a társadalomnak kell gyerekcentrikusnak lennie — de erről már beszéltünk. A társadalom létét, állammá szerveződését egyetlen cél indokolja, hogy önmaga fönnmaradásán munkálkodjék. Tehát első kötelessége, minél jobb „minőségű” polgárok „előállítása”, minél okosabb, erősebb, tisztább szívű gyermekek nevelése. Ez nyilván egyrészt a családban történik, másrészt pedig az iskolában. Na most, az iskola csak olyan normák szerint tud működni, amilyen normák a társadalomban érvényesülnek. Ha ugyanis a társadalom olyan szelekciós mechanizmusokat alkalmaz, amelyikben — mondjuk — a tudás nem túlságosan lényeges, akkor ez az iskolában is mellékessé válik. Ha az iskolára nem jut elég pénz, ez ugyan a tanügy baja, viszont az állam jellemzője, hogy erre az alapvető célra mennyit fordít. Vagyis: mennyire tartja fontosnak. Így az esetleges káros következmények is csak látszólag tanügyiek: az alacsony színvonalú oktatás az egész 407
