Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXII.
BÁLINT ENDRE Életrajzi törmelék XXII. Tévedések, torzulások és tehetetlenségek — ez az a három „T”, ami erre a kis írásomra most iniciálét ad, ha nem is arannyal díszített, szép színeseket, de mégis legalábbis számomra és talán egy olyan utókor számára fontosakat, amely ad valamit a „valóságra” — ha egyáltalán létezik ilyesmi. Kezdem a legfontosabbal, Móser Zoltánnak a Valóság 1981/11-es számában közölt Beszélgetések Korniss Dezsővel című írásával, és annak is Vajda Lajosra vonatkozó és a valóságnak egyáltalán meg nem felelő vonásaival. Vajda Lajos 1934 nyarán jött meg Párizsból, és nem 1935-ben, aminek csak annyi a jelentősége, hogy 1935 nyarán már Szigetmonostoron együtt dolgoztak, és ennek a munkának Vajda rajzain már erős nyomait találjuk, amit Vajda Nemzeti Galériabeli kiállítása szépen bizonyított. Korniss állítólag „beszélgetett Vajdával” terveiről, de Vajda „azokat nem értette meg” (?). Mégis, hogyan volt lehetséges, hogy Vajda, aki „nem szerette Szentendrét”, sőt „utálta” a kisvárost, miképpen tudott erről az általa annyira „utált” városból kimunkálni annyi bensőségesen átélt formát? Vajda „kiégett ember volt” — tudjuk meg Kor- nisstól, amiben annyi volt a valóság, hogy a négyesztendős párizsi nyomor felélte fizikai erejét, fogai tönkrementek, de az a „néhány montázs”, amit hazahozott, több volt két tucatnál, és amelyeket nem tudott hazahozni, szintén egy tucatnyit én magam láttam 1934 nyarán egy Vaszilovits nevű barátjánál Vajdának, és amelyek sajnos végleg ott maradtak és elvesztek könyveivel együtt. Vajda montázsairól az elmúlt évtizedekben már igen sok szó esett: a bennük megfogalmazott világkrízis tartalmairól, ami igazán szép teljesítmény volt egy „kiégett” ember részéről. Most szeretnék szó szerint idézni Korniss Dezsőtől egy olyan nyilatkozatfragmentumot, amelynek gyermekes hangvétele mögül kisüt valami oktalan indulat és a tökéletes megnemértése a vajdai valóságnak: „Vajdának Pozsonyban volt menyasszonya akinek mindig megírta, hogy éppen hol tartunk. A levelekben így áll: ekkor meg ekkor Korniss Dezsővel sétálgattunk és erről, meg arról beszélgettünk. így kezdődnek ezek a levelek. És ebből facsarják ki azt, hogy Vajda találta ki, hogy a nép n\űvészetéböl kell kiindulni”! Legyen szabad e sorok írójának két dolgot ide iktatni. 1934 őszén, Vajdával való megismerkedésem után, Vajda nekem hosszan beszélt a párisi Musée de l’Homme népművészeti anyagáról és arról, hogy már Párisban is hasznosította az etnográfiai anyag hatásait: montázsait, például a „perui múmiát” is ilyen élménynek köszönhette, és a magyar parasztruhába öltözött menyecske beillesztését is egy itthoni montázsába (a Pesti Napló képes mellékletének felhasználásával). De ami fontosabb: a bartóki vonatkozásokról már hazajövetele után Szabó Lajos filozófus mindkettőnknek hosszan beszélt. Ezt a tényt évekkel később Korniss is méltányolta. De Móser Zoltán közbevetése sem marad el naivitásával Kornissé mögött: „Nem az van-e mögötte — amiről ő nem tehet, (mármint Vajda — B. E.) — hogy korán meghalt, 382
