Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 4. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXII.

és szegénynek testi és lelki szenvedéseiért cserébe valami elégtételt igyekszenek nyújtani?” Tehát, a „korán meghaltnak” lehet elégtételt nyújtani? Ez számomra a teljes meglepetés erejével hat. Mi az, hogy „szegénynek”? A magyar művészet egyik legkiemelkedőbb nagyságát szegénynek titulálni egy komiszul fogalmazott feltételezés után? „Szegénynek” devalválni valakit, akit hat esztendős munkálkodása után nemcsak minőségben, de mennyiségben többet hozott létre, mint más negyven év alatt? „Szegénynek” nyilvánítani egy szellemben gazdag alkotóművészt, hiszen ilyen alapon Rimbaud, Lautreamont és Petőfi is szegények voltak, mert fiatalon haltak meg, és micsoda hatalmas szellemi örökséget hagytak maguk után? Majd újra Korniss: „De ez is van mögötte, és itt Vajdát semmiféle vád nem érheti. Azok a bűnösök, akik ezt(?) tudatosan félremagyarázzák és valamiféle hamis mítoszt akarnak teremteni Vajda körül”. Engedjék meg nekem, hogy felsoroljam e „hamis mítosz” megteremtőit: Kállai Ernő, Frangoise Choay, Passuth Krisztina, Németh Lajos, Körner Éva, Mándy Stefánia, Mario De Micheli, Mezei Árpád, René Berger, Szél- pál Árpád, Szabó Lajos, Rózsa Gyula, Szerdahelyi Sándor, Dévényi Iván, Ámos Imre, Karátson Gábor, Szabó György, Pernetzky Géza, Bálint Endre és még sokan mások, akik Vajda életművét nem csak méltányolták, de felismerték szerepét és jelentőségét.

így hát ért, a zord „bűnös” és „hamis mítosz-teremtő”, most vállalom annak a kockázatát, hogy egy olyan tehetséges festőtől, akiről 1939-ben a Népszava hasábjain „Akikről keveset beszélnek” című sorozatomban Vajda után másodikként írhattam, megkérdezhessem, mi az, ami negyven évvel Vajda halála után annyira fáj Kornissnak és annyira nyugtalanítja, hogy Vajda szellemi értékét szinte semmissé teszi — erősen a valóság rovására. És még valami: egy festői világ nem egyetlen ember, egyetlen művész fáradozásainak következménye. És annak sincsen különösebb jelentősége, hogy valaki azt érzi, hogy mindent ő talált ki. Még Bartók Béla is hivatkozik Vikárra, Lajthára és Kodályra népművészeti érdeklődését, gyűjtéseit illetően. Egyszerűen értelmetlennek tartok egy olyan mondatot, hogy „Mert akárki, akármit mond, én kezdtem ezt egyedül”.

Nem tudom és nem értem, hogy mikor és mit kezdett valaki egyedül, hiszen Picabia is sok mindent kezdett egyedül, és nagyon kevés „beszélő” művet hagyott maga után. És köztudott, hogy Pollock és Tobbey előtt néhány évtizeddel már Max Ernst is csinált kalligráfiát és tasizmust, amikor mi még talán hátulgombolós nadrágot sem viseltünk. Nem tartom egy olyan tehetséges festő részéről másnak, mint egy belső bizonytalanságból eredő deformációnak azt a mindenki fölött álló, mindent „elsőként” létrehozó tartalom állandó kihangsúlyozását — gyermekesen ható tévedésnek. Ha valaki ki meri mondani, hogy Miró „egyoldalú” és „tizedrészét csinálta annak”, amit ő, felmerülhet joggal az a feltételezés, hogy Korniss nem ismeri azt a hatalmas életművet, amit Miró hozott létre. Kilenc alkalommal voltam Párisban, és ebből egy huzamban több mint öt évet, és én valóban mondhatom, hogy csupán egy részét sikerült látnom annak az óriási munkálkodásnak, amit Miró a magáénak mondhat, de az az egy rész is sokkal gazdagabban példázta Miró alkotókészségét, mint ahogy azt Korniss állítja! A társadalomtudományi analógiák, ami a magyar és spanyol feudalizmus hasonlóságaiból eredezteti Miró és a „Tücsöklakodalom” festőjének ösz- szetéveszthetőségét, nekem dilettáns ötletnek tűnik, mint az az állítása is, hogy Cézanne-ról „akkor még nem igen lehetett tudni, hogy mekkora festő”, amikor Korniss 14—15 éves korában megismerte? Hát Kmetty Jánostól Berény Róber383