Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 4. szám - László Gyula: Ötven rajz a honfoglaló magyarokról (tanulmány)
keresem én családomnak másként a hiányzó pénzt. — gondoltam”. Ekkor kerestem fel a Diaíilmgyártó Vállalatot s ott örömmel fogadták terveimet. Ami addig homályos vágyként élt bennem, most követelmény lett: egymásután rajzoltam és festettem a Vállalatnak: A honfoglaló magyar nép élete, a Láthatatlan ember; Rege a csodaszarvasról, Botond, Lehel és más témák kerültek megvalósításra átlag 50 képpel. Kikötöttem, hogy a képek az enyémek maradnak és kiadhatom könyvben is Siet. Meg is próbáltam pl. éppen a honfoglaló-sorozatot, de a „magas” Minisztériumból olyan véleményt juttattak el hozzám — persze csak szóban, de érvényesen — hogy a sorozat burzsoá, nacionalista, soviniszta, kiadását nem engedélyezik. Persze közben már diafilmen megjelent! Végül is visszakaptam a rajzsorozatot, s amikor évek múltán elővettem, láttam, hogy az öt legszebb lap hiányzik belőle! Nyilván most is meg van, valamelyik akkori „illetékes” birtokában. Sajnos nem mindegyiket tudtam újra megrajzolni, az egyik legszebb volt a leányok tánca a nemeztaposás után, ezt nem tudtam azzal a bájos lendülettel újrarajzolni, ami az eredetit jellemezte. Nos, summa summárum, „jóakaróim” azzal, hogy megfosztottak katedrámtól és kisfizetésű beosztásba tettek, végül is jót tettek velem. Ha humorizálni akarnék, azt mondhatnám, hogy az 50 rajz a honfoglalókról című könyvemet az ő gonoszságuknak köszönhetem. A rajzsorozat nem egyszerű képpé-másolása könyvemnek, „A honfoglaló magyar nép életének”. A sorozat egymást követő lapjainak sötétjei és világosai, mozgalmassága, vagy nyugalma, tömegei és egyéniségei bizonyos szerkezetet követelnek meg, s ennek egyezni kellett a tartalmi tagolással is. Mi volt alapgondolata a rajzsorozatnak? Zrínyi Miklóst kell idéznem: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók.” Nem törekedtem hamis dicsőség hirdetésére, vagy más népek lebecsülésére. Számot igyekeztem adni arról, hogy miként élt, harcolt, győzött vagy szenvedett vereséget, fúrt-'faragott, szántott-vetett-aratott népünk, s mi töltötte ki mindennapját a bölcső és a koporsó között. Tiszta lélekkel mondhatom, hogy megtagadtam minden olyan ötletet, amely, szomszédaink módjára, hamis dicsőséget hirdetett volna. Ám azt sem tagadom, hogy rajzolás közben gyakran idéztem Vörösmartyt: „Századok múltának el s te alattok, mélyen enyésző fényben jársz egyedül”, meg a „hol vagyon aki...” hexameterei lüktettek bennem. A könyvben egyrészt fiatalkori művészeti törekvéseim éledtek fel több mint egy évtizednyi „Csipkerózsika-álmukból”, másrészt a múlt életét kutató szenvedélyem kapott tápot rajzolás közben s bőven használtam régészetünk és társtudományaink eredményeit. Két úton készülődött tehát ez a sorozat s amikor a kettő találkozott, akkor születtek a rajzok. Külön-külön egyik sem lett volna elegendő a múlt életrekeltésé- hez, így viszont olyan rajzsorozat jött létre, hogy aki megnézi, abban észrevétlenül szétfoszlik a „vad, ázsiai horda” annyit hirdetett hamis tanítása és a mindennapi munka becsületén keresztül megszilárdul öntudata: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Ezekből az előzményekből született meg tehát ez a könyvem. Jó 20 év után a Móra Kiadó vállalta megjelentetését és gonddal, szeretettel őrködött elkészültén, láttam ugyanis a tördelt korrektúrát s végre — ezt egyik könyvemnél sem éreztem ennyire — jó érzés volt, hogy valamit megvalósíthattam abból a hálámból, amivel népünknek tartozom. Még annyit tennék hozzá az elmondottakhoz, hogy a nyomódúcok számára a rajzokat átdolgoztam kissé, a fehéreket temperával tettem tömörebbé, az árnyalatoknál néha tust is használtam. így a fény-árnyék játék erőteljesebbé vált, hiszen a nyomódúcok a dolog természete szerint amúgy is kissé fátyolosítják a rajz egészét. Most pedig — gondolom — helyes lenne, ha egy-két rajzomról elmondanám a „biztosat", a „gondoltat” és a „sejtettet”, hogy az előbbi beszámolót világosabbá tegyem. 371
