Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Nyilasi Balázs: Torkában sóhajokkal (Ladányi Mihály újabb kötetéről)
tészet-úrhoz fohászkodik. Hiába volt hát az a sok acsargás a kutyasétáltatók, a kerti törpék, a takarékbetét-könyvek ellen ... Mondom, őszül a vén betyár. Öszül-őszül, de azért nem ilyen egyszerű a dolog ... Mert kezdjük csak elölről az egészet. Nyissuk ki a kötetet a fülszövegnél, vessünk egy pillantást a fényképre. Nyakkendős, fehér inges, jól fésült Ladányi. Átkarol egy póznát, és vastag keretes szemüvegével álnaív bizalommal néz föl a zsákutca táblára; muszáj, hogy az ember elröhögje magát... Bizony nem ilyen egyszerű ez a dolog. Nézzünk most az elejéről egy rövid verset! „Mint fáradt, nehéz kő a parton, / arcom a napnak odatartom. / Magamra csukom szempillámat, / kerüljön el a kóbor bánat. / Ne kísértsen szerelem, isten, / üldögéljek kicsit a nincsben. / Szokjam, akár vackát az eb, / közeledő, nagy csendemet.’’ Feszes, darabos ritmus, határozottan csengő, tiszta rímek, távolságtartó, itt-ott pro- fanizáló szóhasználat. Elégikusság ez vajon? Hm-hm... Szószból, léből való elégi- kusság? Dehogy, dehogy. Kavicsból, csikorgásból való elégikusság? Bizony, bizony. Mennyivel inkább. Vagy lehetek kevésbé metaforikus is. „Művésziségének, hatásosságának titkát elsősorban a kép- és reflexióteremtő szellemességben, a kapcsolások és viszonyítások ötletességében, a poentírozások váratlan villanásaiban és leleményességében... az ötletek és képzettársítások fordulatosságában kereshetjük.” — írja róla Föld, föld! című kötete kapcsán Fülöp László. Nos, lássunk néhány példát erre a képteremtő erőre! „mezei futóversenybe kezdtek” — mondja Ladányi a női testtől izgalomba jött sejtekről s a szellemes megszemélyesítés a vágy nyílt vállalásán kívül a „mezei” jelző tudatba villanó egyenetlen terepével, akadályaival már mintha a vágy csillapulta utáni keserű szájízt, kilátástalanságot is előlegezné... Vagy vegyünk egy komplex szókapcsolatot (a komplex szókapcsolat viszonylag ritka Ladányinál, ő általában a beszélt nyelv egyszerűbb eszközeivel szeret dolgozni), szóval egy ilyen szókapcsolat: „s mintha tenger nyalt volna képen sós lé csorog a számba.’’ Három erőteljes érzelmi töltésű elem kapcsolódik itt egybe. Először is a tenger a maga vég- telenség-teljességsugallataival, azután a képen nyalás profán (a kutyus érdes, nedves nyelvét is fölvillantó) gesztusa, végül a sós lé egyszerre utalva vissza a tengerre és előre a sírásra, könnyre. Végül mindebből a Ladányi-féle keverékből a versolvasó tudat nem a csipetnyi külön-külön fűszereket, hanem valami sajátos, végső ízt érez, és ez az íz pikáns is, meleg is, gunyoros is, nosztalgikus is, fanyar is, fájdalmas is, éles is, lágy is egyben. Vagy milyen kitűnő lelemény a „szádban öreg madarak karattyolnak” (ugyancsak komplex!) szókapcsolat. A jelző és az állítmány grammatikailag ugyan a „madarak” alanyhoz kapcsolódnak, személyre vonatkozó jelentéstartalmukkal viszont emberre (öregedésre, pletykálkodásra, ellenszenvre) utalnak, ráadásul az egész közlés groteszksége, logikai valószerűtlensége a kiszeretésnek az értelemtől nem függő, groteszk élményéből is visszaad valamit... Így szokta ezt csinálni Ladányi. Az értelem a lehető legkönnyebben fölfogható közlést kapja, de a fű alatt — a tudati küszöb alatt — mindját elektromos villanások keletkeznek, asz- szociációs mezők tárulnak, vegyértékkarok társulnak egymáshoz. Öreg varázsló, de jó varázsló ... Vagy vegyünk megint mást, vegyük a profanizálás kérdését. Háttérbe szorul, háttérbe szorul... De azért marad még belőle... És ami marad, ugyanolyan szellemes, ötletes, mint korábban volt. „Hogy utálok gunnyasztani a szerelmi bánat / súlya alatt! / Nem mintha nagyon oda lennék, / de ha nem búsulok, nem szerzek örömet" — írja régi témáját nyargalva. „Kötete jön Párizsban (szól a) fáma. / Franciát fordítottak (franci) ára” — csendíti meg a jól eltalált, ironikus rímet az — egyébként eléggé egyenetlen — Irodalomóra ciklusban. „... egy válóperes bíró visszaesket” — alkot sajátos, gúnyos szóösszetételt a Kiszeretés című versben. Na és persze ír szerelemdalt a borhoz, ecseteli fájdalmas-gúnyosan a vasárnapi apuka szerepet, és meg-megszikráztatja éles, ironikus csavarásait, társításait. „Christopher 284