Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Nyilasi Balázs: Torkában sóhajokkal (Ladányi Mihály újabb kötetéről)
esztétikum szféráiban. Azoknak pedig, akik a kérdéseket egyáltalán nem kedvelik, hadd tűnjön úgy, mintha a fenti gondolatmenet csupán képzelődés lenne, hiszen Várnai László grafikái akkor is szépek és szellemesek. Tartalmuk szelíden kopogtat elménk és érzékeink kapuin, elvégezve, ami a dolga, és annak sem csorbítva lelki örömét, aki egyszerűen csak szép formákat vágyik látni. DOZVALD JÁNOS Torkában sóhajokkal LADÁNYI MIHÁLY: TORKOMBAN SÓHAJOKKAL Őszül a vén betyár. Régen acélos inakkal loholt seregei mögött, most esténként alig várja, hogy megáztathassa a fájós lábát. Hajdan rekedtre kiabált hangon fújta a Spirituálét, a Guevara-siratót, most csak úgy maga elé dörmög. És miket dörmög ráadásul. Hogy nincs kedve már jakobinust játszani, hogy a lázadás dala rossz fogként hullik ki a szájából. Meg hogy a nincsben üldögél, hogy mind ritkábban préseli át a szavakon a keserűségét, és különben is hajózik vissza Pénelopé tűzhelye mellé megvénülni. És tényleg — az ember alig hisz a szemének —: a zümmögő magányt, a verdeső öregedést gyűjtögeti a rezignáció ragacsába. Olyan vénséges, kipróbált klisékkel dolgozik, mint az eltékozolt ifjúság vagy az asszonyi ölbe menekülés. A permanens forradalom harsogó indulatából már csak kurta-furcsa foszlányok (kevés a kenyér a Földön) rémlenek fel verseiben. Hiszen panaszkodott ő eddig is. Zsémbelt, hogy túl sok a tartásdíj, nyafogott, hogy elhagyják a nők, rágják a betegségek; morgott, hogy hagyják őt békén, hogy uh-uh fáradt harcos ő, de valahogy nem tudunk (gyanítom ő sem tudta) mindezt igazán komolyan venni. És most tessék... „Mert egyre lehetetlenebb hogy nincs jövő, /csak ez az este / vakarózó legyekkel a menetrendeken”. És: „Érdemes-e összerakni a szavakat?” Na és a régi lendület? Se óda, se rapszódia. „Hosszú verset kellene írni újra, / bő áradást, s nem a lírát megunva / epigrammába taposni az egészet...” — mondja ő maga. S az erőteljes vágánsság, a kíméletlen demítizálás, profanizálás is is mind háttérbe szorulnak, elégikusság ömlik végig a versein. őszül a vén betyár. Néha még arról is dörmög valamit, hogy csalódott az ő népében. 0, pedig hányszor tervezték söntéspultok mellett a Polgária elleni támadást! Hányszor énekelték együtt, hogy nem ez a harc lesz a végső, hogy megszületnek még az elégedetlen és elszánt fiúk! Hányszor erősködött, hogy: „csak belétek fogózom, I csak tirátok esküszöm”, hogy kérte őket: „Ne szaggassátok le / szavam hirdetőoszlopáról / sose az álmotokat!” Mennyire tele volt a szíve vasúti töltés mellett csókolózó, lepattogzott lavórban mosdó, szép húgaival... És most: „termeli már a kor érzéketlen, süket hadait, / akik megint mindenbe belemennek.” Meg: „ti is velem utaztok, s folyton rámkiabáltok, / ne keltsek pánikot ebben az égő liftben.” Pedig hát dehogy Ladányi rúgta föl a testvériséget! Mennyit istenkedett, kiabált, érvelt, győzködött még nemrég is! „Látod, beledöglöm abba, hogy megérts, / mindent a szádba rágok, / akárha fogatlan csecsemőnek / rágna süketnéma asszony...” És most itt van ... Magára maradt... Kínjában már nem tud jobbat, Isten-úrhoz, Köl283
