Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 3. szám - Száraz György: A tábornok XII. (életrajzi esszé)
vei, rablással, lopásokkal vádolja őket, s a rendőrség már őt is le meri tartóztatni. Október vége: Marcia su Roma! — Mussolini menetel feketeingesei élén, s november 1-én már le is tette az esküt a pöttöm Vittorio Emmanuele király kezébe, aki hamarosan diktátori hatalommal ruházza fel. Érthető hát, hogy decemberben a pesti megyeház dísztermében zászlót bont a Magyar Fasiszta Tábor, élén Friedrich Istvánnal. Igen, ő az, Károlyi ex-államtitkára, a Peidl-féle szakszervezeti kormány buktatója, ex-miniszterelnök, ex-szabadcsapatvezér és ex-legitimista, akit nyilván tűzbe hozott a „Duce” példája... Szeptemberben viszonylag simán lezajlik Magyarország felvétele a Népszövetségbe. De ez önmagáiban nem sokat ér: politikailag elszigetelt, ellenséges államok gyűrűjében, gazdasági helyzete katasztrofális. Nem segíthet más, csak a jóvátételi terhek csökkentése és nyugati kölcsön — minél nagyobb, minél gyorsabban. Bethlennek pedig tudnia kell, hogy erre az egyetlen lehetőség: mielőbb normalizálni a viszonyt a kisantant-államokkal. Azok viszont nem sok hajlandóságot mutatnak a közeledésre: alapvető érdeküknek tartják Magyarország gazdasági erőtlenségét. Franciaország pedig most már feltétel nélkül támogatja szövetségesei álláspontját, s ebben az is közrejátszik, hogy attól tart: a magyar jóvátételi terhek csökkentése precedens lehet a németek számára. Londonban viszont — újra a régi játék! — nem tetszik a túl szoros francia-kisantant együttműködés, mind nyomatékosabban hangsúlyozzák tehát: Magyarország talpraállítása „része az általános és szükséges közép-keleteurópai rekonstrukciónak”. A brit álláspontot — különös tekintettel a kiújuló jugoszláv—olasz konfliktusra — Róma is támogatja. Katonai-politikai szempontból a kisantant legfőbb támasza a versailles-i rendszer fenntartásában leginkább érdekelt Franciaország. Gazdasági súlya viszont csekély. Így ezek az államok rá vannak utalva Nagy-Britannia gazdasági segítségére, s ez lavírozásra kényszeríti őket a két nagyhatalom között. Párizs teljes elkötelezettséget kívánna szövetségeseitől, azok viszont nem vállalhatják a túl szoros kötelékeket. Briandnak ugyan sikerült 1921-ben magához kötni a németektől ugyancsak erősen tartó Lengyelországot, de Csehszlovákia kitér: nemcsak a brit jóindulatot tartja fontosnak, hanem a weimári köztársasággal való barátságos viszonyt is. Jugoszlávia és Románia még kevésbé érdekelt a német kérdésben; az előbbi Olaszország, az utóbbi a Szovjetunió ellen kívánna hathatósabb francia támogatást — ettől viszont Párizs óvakodik. De a kisantanton belül is ellentétekre vezet az, hogy Csehszlovákia viszont nem akar konfliktust Moszkvával, sőt éppenséggel kereskedni kíván vele. 1922 tavaszán már nyilvánvaló a brit-francia ellentét: az angolok enyhíteni akarják a német jóvátételi föltételeket, a franciák szigorítani. Április 16- án pedig bombaként robban a rapallói szerződés: a két elszigetelt állam, Németország és a Szovjetunió diplomáciai, kereskedelmi és gazdasági egyezménye. Párizs kettős rémálma egybeolvadni látszik: német revansszellem és orosz bolsevizmus, német ipar és kimeríthetetlen szovjet nyersanyagbázisok... A lényeg: Rapalló — az izolációs politika csődje. Bebizonyosodott, hogy ki lehet törni az elszigeteltségből, még hozzá úgy — francia kudarc ez, és egyben az angol álláspont kínos igazolása —, hogy az „elszigetelőket” sodorja veszélybe saját erőszakpolitikájuk. Mindebben együtt: ott van a bethleni külpolitika számára a kitörési lehetőség. 256
