Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról
Ez a kritikus-hiány, a botcsinálta-bírálóknak ez a sereglése gyakorlatilag megfelezi a kritikusgárdát: elit-kritikusakra és amolyan resztli-kritikusokra. Ez utóbbiaknak nincs műfajuk, a kabaréhoz éppúgy nem értenek, mint a bábszínházhoz vagy a musicalhez, mindegy tehát nekik miről ítélkeznek. A tragikus csak az a dologban, hogy bizonyos színházakról többnyire mindig ők írnak, hiszen az „elitek” energiájukat a divatos és hálásabb feladatokra tartogatják. Így az a képtelen helyzet áll elő, hogy a legtöbb támogatásra, szeretetre, biztos ítéletalkotásra szoruló színházak rendre hátrányos helyzetbe kerülnek, mert alapos, értő elemzésre nem számíthatnak, sőt még annak is ki vannak téve, hogy a megérdemeltnél nagyobbat csattan rajtuk az ostor, hiszen a peremkerületre vagy az országhatár mellé „száműzött” „resztli-kritikus” bizonyítani szeretné, hogy az ő ízléséhez is méltatlan ez a (lenézett) feladat. Ördögi kör ez, amelyben színház és kritika kölcsönösen járatja le egymást és önmagát. Nem véletlen, hogy az összeférhetetlenség vádját épp ezek a kritikusok emlegetik leggyakrabban. S közben megfeledkeznek arról, hogy a drámai kritika és a drámaírás éppoly szoros közelségben vannak egymással, mint a színjátszás a színpadi rendezéssel. A kritikus és a drámaíró vagy a dramaturg között pedig nemhogy ellentét nincs, hanem ellenkezőleg a legszorosabb kapcsolat: Lessing, Dryden, Musset, Shaw a legkisebb erkölcsi aggály nélkül szedte ízekre mások műveit, miközben saját maga is drámát írt vagy adaptált. „A drámaíróban legalábbis virtualdter benne van a kritikus és a kritikusban a drámaíró”, — szögezi le Hevesi Sándor. Az összeférhetetlenség tehát nem szakmai, hanem etikai kérdés, amit a kritikusnál ugyanúgy esetenként kellene megvizsgálni, mint a drámaírónál vagy a dramaturgnál. Már- csak azért is, mert az összeférhetetlenség gyanús vád: többnyire akkor merül fel, ha a kritika kellemetlen vagy kedvezőtlen. Ez az elavult szemléletmód tarthatatlan, hiszen hírlapjaink, folyóirataink megszaporodott színibírálat-éhségét a meglévő színikritikusgárda sem megfelelő terjedelemben, sem megfelelő színvonalon ellátni nem tudja. Kritikust semmilyen intézményben nem képeznek, értelmetlen tehát a színházi szakemberek bojkottálása. A kritikus-vákuum ugyanis teret enged a dilettantizmusnak és a kritikai légha'clará- szásnak. SZÍNIKRIT1KÁNK BETEGSÉG-TÜNETEI „Az írók egyformán sebet kapnak a kritika útonállóitól, s a kritikusoktól. Ezek a sebek egyként fájnak, külsőleg sokszor hasonlítanak is egymáshoz. De aztán mégis kiderül, hogy az egyiket bandita ütötte, ártó szándékkal, a másikat pedig sebész vágta, gyógyító céllal.” Alfred Kerr vélekedik így. „Egy kis karcolás jóvérű embernek meg nem árt” — mondja Péterfy Jenő is. A hazai kritika első betegségtünete: a szakmai tudás hiánya. Az irodalomkritikában majdnem elképzelhetetlen, hogy valaki olyan felkészületlenül és tájékozatlanul fogjon munkához, mint a színikritikusok egy része. „Az ókori írók, kritikusok tanuláson kezdték — figyelmeztet Diderot — addig nem merészkedtek ki a porondra, míg valamely filozófus-iskolát ki nem jártak”. Nálunk — mondja Babits Mihály — „az átlagkritikus nem ér rá olvasni, csak, amit muszáj,” s a színház annyira érdekli csak, „mint tanulót a kellemetlen lecke”. Színikritikusaink egy részét — sajnos — alapvető színháztörténeti és színházesztétikai tájékozatlanság jellemzi, ami kiszolgáltatja őket a fekete-piacon szerzett értesüléseknek, innen-onnan elcsent információknak. Többségük nem azért ragaszkodik a drámaközpontú elemzéshez, mert elavult a szemlélete, hanem azért, mert másképp nem tud munkához látni, hiszen a rendezés, a színészi játék, a díszlet-, jelmeztervezés buktatói, a dramaturgiai aprómunka műhelytitkai nincsenek birtokában. Az ismeretlenről pedig még ők sem tudnak írni, jóllehet sokan közülük úgy bírálnak, hogy némelykor a műtől és az előadástól is tökéletesen függetlenek maradnak. Sajátos kritikusi módszer ez. A bíráló a témával kapcsolatban kifejti saját véleményét, utána a darabot mintegy ennek a tételnek a 189
