Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 2. szám - Vinkó József: Kaptafák és tilalomfák. Szubjektív jegyzetek a mai színikritikáról

cáfolatát vagy bizonyítását elemzi. Ha a darab megfelel prekoncepciójának, akkor helytálló, ha eltér, akkor hibás. Íme az egyetlen kaptafára vulgarizált kritikus-technika. Nem a mű (és az előadás) koherens belső valóságából ítélkezik, hanem a témával kapcsolatos előítéleteit kéri számon a produkción.

Másik jellegzetes kórtünet: az ötletszerűség. Szerkesztői ötletszerűség és az elemzés esetlegessége. Sokan manipulációt gyanítanak, ha egy harmadrangú produkció nagyobb terjedelmet és figyelmet kap, mint egy első osztályú. Igen, a dolog gyakran barátságból, klikk-szellemből táplálkozik. De többnyire puszta szerkesztői bizonytalanságból, a hosszú évekre kialakított következetesség hiányából; anyagtorlódásból, anyaghiányból stb. „Ma nemegyszer — írta az Élet és irodalom 1970/34. számában Komlós Aladár — jórészt szerencse és szervezés dolga, hogy ki milyen kritikát kap”. Kritikusaink többsége, mivel nem tudja átadni magát az adott előadásnak, tekintetét egyetlen pontra függeszti, s ha parányi ötlet jut eszébe, annak rész-igazságára máris feltűzi az egész művet. Az ilyen ötlet-kritika különféle évadértékelések, elméleti okfejtések ürügyén felismenhetetlen, semmitmondó tételeket fejteget, s bombasztikus általánosításokra ragadja magát, hiszen valójában nincs mondanivalója: hadarja a levegőt.

Meghökkentő ugyanis: az önálló véleményalkotás hiánya. „Jó, ha a kritikusnak igaza van. De a rossz nem az, ha nincs igaza. A rossz az, ha véleménye sincs.” Faragó Vilmos definiálja így kritikusi ars poeticáját. Az állásfoglalás, az ítéletalkotás hiányát sokáig a kritikus-séma sáncai mögé rejthették mindazok, akiknek nem adatott önálló vélemény. Előbb megdicsérték kötelezően a megdicsémivalókat (téma- választás, pártosság stb), majd következtek a „de” szócskák; a darab vagy előadás hiányosságai.

Igaz a hetvenes évek eleje-közepe táján egy kritikusi kisebbség szakított ezzel a „hagyománnyal”, pontosabban soha el sem fogadta. Komoly esztétikai és etikai küzdelmet indított egy új színház-, dráma-, és kritikuseszményért, támogatva a vidéki műhelyeket, az itt-ott Pesten is felbukkanó horizontváltás igényét. Az ő hangjuk, stílusuk, szemléletük hamarosan felismerhetően különbözni kezdett a többség szürke-szólamától, írásaikat izgatottság „lengte” körül, stílusuk csípős volt, eredeti. Ez a kritika merészebb hangot ütött meg, közeledett az impresszionista stíluseszményhez, színes volt, ironikus, frappáns. Ráadásul szemlélete is megváltozott: nem az illyési, Németh László-i, móriczi, de még csak nem is a Molnár Ferenc-i dramaturgiát hirdette, hanem nyíltan kiállt az abszurd, a parabola-dramaturgia, az álomdramaturgia, a káosz-dramaturgia stb. mellett. Egy-egy merészebb „kritikai rikoltás” rangot, de legalább ismerettséget szerzett. Nosza, a többség levonta a következtetést: aki nem hangos és nem pökhendi, az már nem is modern. Gombamód születtek tehát a kritikák á la X. Y., á la N. N. Csakhogy a „Stílus maga az ember” — mondotta volt Boileau. A „friss” hang nyegle lett, a „merészség” nagyképűséggé változott, az „irónia” olcsó és felszínes szellemeskedéssé fajult és létrejött (Kazimir Károly szavaival élve) a „produkció kritikája” helyett, „a kritika produkciója”.

Köztudott: a színibírálatok történetében állandó harc dúl a kritika különböző irányai között. Anatole France és Jules Lemaitre hirdette (hasonlóan Kosztolányihoz), hogy a kritika csak egyéni véleményt adhat, tehát „produkciót” alkot. Az impresz- szionista kritika (és ez megkülönbözteti az összes többi iránytól) eltekint a mű következetes elemzésétől, értékelésétől és kizárólag azt a benyomását önti művészi formába, amit a műalkotás a bírálóra gyakorolt. Az impresszionista kritikus számára a bírált mű csak alkalom, ürügy arra, hogy a témával kapcsolatos véleményét kifejtse, írás közben maga is alkotóművésszé lényegül. Az összes többi kritikai irány, legyen induktív, vagy deduktív, deskriptiv vagy morális megközelítésű, mind egyetért abban, hogy a kritika kettős feladata az értékelés és az elemzés, aminek szabályai Arisztotelész óta gyakorlatilag változatlanok.

A magyar kritika egy jelentős része még ma is deduktív módszereket követ; azaz szentesített dramaturgiai szabályokból, színházesztétikái hagyományokból indul ki, s „tudós salabakter” módjára ellenőrzi vajon a színház, illetve a drámaíró meny190