Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Tóth Emőke: Kettősségből teremtett szintézis, Gondolatok Bartók Cantata Profana című művének zenéjéről és szövegéről
TÓTH EMŐKE Kettősségből teremtett szintézis GONDOLATOK BARTÓK CANTATA PROFANA CÍMŰ MÜVÉNEK ZENÉJÉRŐL ÉS SZÖVEGÉRŐL Bartók Cantata profana című alkotása zeneileg és irodalmilag is a XX. század első felének csúcsteljesítményei közé tartozik. Zeneileg a bartóki dramaturgia reprezentatív műve, melyben kristálytisztán felismerhetjük a zeneszerző újszerű szerkesztés- és látásmódját, világnézetét. De nemcsak a zene Bartók sajátja, lényének tükre, hanem a szöveg is. Bartók nem költő, de öntörvényű, a zenével egyenrangú irodalmi alkotást hozott létre. Ám hogy a szöveg művészi legyen, nem kell-e ahhoz költőnek lennie a szerzőnek? Bartók nem költő. Hogyan képes mégis ilyen költői megoldásra? A másik mefigyelés: a vers és a zene ugyanazokat a gondolatokat és művészi megoldásokat hordozza. Ez természetesnek tűnik, hiszen a Cantata profana műfaja énekes kompozíció, melyben egyenértékűen és egymással szoros egységben jelenik meg a zene és a szöveg. Az érdekesség éppen az, hogy nemcsak a téma, de a művészi látásmód, alkotásmód is közös szemléletet tükröz. Ez bizonyítéka lehet annak az elméletnek, hogy a különböző művészeti ágba tartozó alkotások megformálási módja sok hasonlóságot mutat, sőt közös formai elemekre vezethető vissza. A művészi látás- és ábrázolásmód különbözése a hétköznapi vagy tudományos szemlélettől evidenciaként elfogadott. De épp e különbözésből következik, hogy a más-más művészeti ágba tartozó alkotások hasonlítanak egymásra. Az ősművészetben szoros kölcsönhatásban voltak, s a gyakorlati élet részét képezték. A későbbiekben minden művészeti ág saját törvényszerűségei szerint fejlődött, ugyanakkor a differenciálódás ellenére sokat megtartott a közös formai eszközrendszerből. Ezért lehetséges, hogy egy, a költészethez vonzódó, de azt nem gyakorló zeneszerző a valódi költő — Erdélyi József művét — felülmúló, egyszeri teljesítményt tudott nyújtani. Hiszen a kiérlelt zenei szemlélet és megoldás felhasználható volt a ballada-átültetéskor is. S mindkettő azért válhatott jelentőssé, szívünkbe ivódévá és a század közepétől szinte minden művészeti ágban követésre méltóvá (Szervátiusz Jenő, Szántó Piroska, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor), mert benne a XX. századi művészet egyik legfontosabb irányát határozta meg. László Ferenc elemző írásának alapelvével egyetértek; a szöveg jelentős irodalmi értéket képvisel. Mivel nem tudok románul, elhiszem, hogy a magyar fordítás alapját képező — két román balladaváltozatból Bartók által készített — román alapszöveg szintén költői remeklés. Azonban elméletem a zene és a szöveg egymásra- hatásáról látszólag megdől azon a vitán, hogy román szövegre komponálta-e Bartók a Cantata zenéjét, vagy a magyarra. Hiszen ha román az eredeti partitúra-szöveg, akkor hogy hathatott a zene a magyar szöveg megalkotására? A kérdés azonban csak látszólagos ellentmondást jelez. Már a román eredetiben — a két balladából készített változatban — is vannak olyan megoldások, melyek Bartók alapszemléletét tükrözték. Ugyanakkor László Ferenc mutat rá, hogy a költői finomságokat észrevéve, milyen különbség van a román és a magyar megoldás között. Néha egy-egy szó megválasztása, egy-egy ritmusbeli változtatás zenei inspirációra utal. S gyakran ezek a kis változtatások a mű lényegének hordozói. A zene és az irodalmi szöveg kölcsönösségéről vallott elméletemet nem tudta megingatni László Ferenc azért sem, mert maga is bevallja: „Helyenként nem azonos a román és a magyar libretto sorainak szótagszáma, kikövetkeztetéssel nem tudjuk megállapítani, el sem tudjuk képzelni, 177
