Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 2. szám - Vasy Géza: Az elbeszélő Szabó István (tanulmány)
A korai írások talán gyorsabban születtek, a későbbi szakaszokról már így vall: „Az ember sokáig hordozza magában valamennyi témáját. Fontos, hogy az írás első szavai igaz és megmásíthatatlan sorok legyenek. Amikor ezek megvannak, jöhet a munka. Az író ilyenkor inkább arra ügyel, hogyan írja meg. Mindannyian, akik irocskálunk, osztályírók vagyunk. Ki-ki honnan jött, aszerint méri a világot.” (Üj Tükör). A hitelesség mellett a tárgyilagosság volt kezdettől másik fő célkitűzése. Erről már Jankovich Ferenc írt: „Honnan veszi e fiatalember mély tragikai érzékét, s ami ezzel együttjár a stílusban, a hírhedt írói impassibilité (látszólagos szenvtelenség) hangvételét az előadásban? Ha előbbiben Móricczal rokonítható, utóbbiban már élesen különbözik mesterétől.” (Üj Hang, 1954/2). Ez a szemlélet oldódik az utolsó elbeszélésekben, mégis mindvégig jelen van. Nagy írói gondja volt a tézisszerűség elkerülése. Győri János idézi emlékezetből egy régebbi beszélgetésüket a Pajkoskodók. kapcsán: „... szeretném hinni, hogy ez az írásom többet köszönhet Dosztojevszkijnek és Kosztolányinak, mint Freud Zsigmondnak, akit sokkal jobban tisztelek, mint ahogy manapság illendő. A legjobban, persze, annak örülnék, ha ez a novella mindent Szabó István tehetségének, eredetiségének köszönhetne. De ahhoz, hogy igazán eredeti legyek, sokat kell még tanulnom. És felejtenem is.” (Űj Írás, 1977/7). S ha úgy érezte, sikertelen a mű, eltépte, még szerkesztőségekből is visszakérte. Győri János említi azt is, hogy a megjelent művek sokszorosát írta meg — és tépte szét elégedetlenül. Egy látogatást idézve, az író így szólt: ......mikor már a harmadik hogy-ot írtam le fölöslegesen, abbahagytam a munkát. Éreztem, hogy a fellazult mondatokba híg gondolatok szivárogtak be. Bűn lett volna folytatni. Nem is közönséges bűn: árulás. — Ezután a Bábel- és Csehov-kötetekből nosztalgikus-szomorú bekezdéseket olvasott fel — de lehetséges, hogy csak a hangja volt nosztalgikus —, minden új részhez megvilágító reflexiókat fűzött, kivételes rezonancia-készséggel, s a felolvasást azzal zárta, hogy: — Így kell ragaszkodni a szépséghez és igazsághoz. Így kéne írnia a József Attila-díjas Szabó Istvánnak is. — A korai Kodolányi- és Móricz-hatás, majd a megrendítő Tolsztoj- és Dosztojevszkij-élmény után az orosz novellaírás két óriása: Csehov és Babel lett a mérték és szerelem — múlhatatlanul.” (Űj Írás, 1976/6). Szépség és igazság — Szabó István szemléletének alapelvei. S az előbb párhuzamosan felsorolt írók mutatják, hogy a szépség mellé az igazság mindig megkövetelte a rossz megörökítését is. Az emberi fenség mellett az esendőség, a pusztulás is része a sorsnak. Mégis, úgy érzem, a legmaradandóbb hatást Tolsztoj világképe te- hete Szabó Istvánra. Nem annyira egyes művek mutatják ezt, mint inkább az egész életmű lényege. Az ember szeretete és tisztelete, a küzdelem azért, hogy önmagunk, erkölcsileg tiszta emberek lehessünk, — mindez az elbeszélések cselekményszintjén gyakran kudarcként jelenik meg, de mégis ennek az eszmei mondanivalónak van legyőzhetetlen erkölcsi sugárzása. A minden élő iránti tiszteletről, a létezés csodájáról egy töredékes kis írása vall a legnyíltabban, a Levél. Realista, racionális lényege van Szabó István életművének, s e szemlélet révén lehetett a felszabadulás utáni korszak egyik legnagyobb epikusa. Életműve memento is: szociológiai, történelmi és lélektani hitelességgel örökíti meg a magyar falu hatalmas életformaváltását, de több is ez a mű ennél: az örök, de mégis mindig változó emberi felmutatása. Értéke ezért nem fog fakulni az időben, amelynek meg kell hoznia azt a kort, amelyben már nemcsak írótársai, hanem az egész nemzet vallhatja a maga írójának. 176
